a papiruszportal.hu archívumából [2014]
Szerző: szabói
Brahms szimfóniái köré szervezett koncertsorozatot a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, január 10-én a III. szimfónia, néhány nappal később a IV. szólalt meg. A négy koncerten a szimfóniák mellett a két zongoraverseny, a hegedűverseny és a kettősverseny volt műsoron, valamint két nyitány, a Haydn-variációk és a Párkák éneke, így Brahms szimfonikus műveinek többségét megismerhette a közönség.
A január 10-ei koncerten a III. szimfónia mellett/előtt a Variációk egy Haydn-témára (op. 56/b) és a B-dúr zongoraverseny szólalt meg, egy könnyed és egy igen fajsúlyos mű. A Haydn-variációkat először kétzongorás változatban hallhatta a korabeli közönség, a szerző és Clara Schumann mutatta be a művet. A variációsorozat a Szent Antal-korálra készült, sokáig azt gondolták, hogy Haydntól származik a tétel. A téma és a nyolc variáció rengeteg karaktert sorakoztat, az ünnepélyestől a melankolikusig, a pezsgő, életvidám, mendelssohnos hangulattól a hősi hangvételen át a lírai variációig.
A zenekar nagyon jól érzékeltette ezeket a hangulatokat, bár kisebb-nagyobb megingások voltak a hegedűknél, a zenekari együttjátékot nem mindig hallottuk hajszálpontosnak, a fúvósok remekül játszottak. Kocsis Zoltán hagyott időt a variációk közt, ezzel is segítve a tételek lélegzését.
Talán a legjobban várt mű a B-dúr zongoraverseny volt, Ránki Dezső és Kocsis Zoltán személye miatt. Régen koncerteztek együtt, nem is csoda, hogy a jegyek hamar elkeltek.
A második, B-dúr zongoraversenyt (op. 83.) maga Brahms mutatta be 1881-ben Budapesten, Erkel Sándor vezényletével, ezért is kedves a darab számunkra. A két versenymű írása közt 22 év telt el, érezhetően egy érettebb szerző alkotása a B-dúr.
Ez alkalommal fantasztikus előadást élvezhettünk, hihetetlen erővel, szuggesztív megoldásokkal, nem volt egyetlen olyan pillanat sem, mely ne szögezte volna a székbe a hallgatót. Ránki Dezső játékának súlya van, érződik a tapasztalat, a mély tudás, az átgondoltság, az, hogy nem a rész a fontos, hanem az egész, és a zenekar nem kísér, hanem egyenrangú. Nem véletlen, hogy a szimfónia tételrendjét követte Brahms ebben a műben, a zongora nem feltétlenül van a középpontban. Ránki Dezső ezeknél a szakaszoknál nem akart a középpontban lenni, ha kellett, csak színezte a művet. Mesterien bánik a hangok hosszával, a dinamikával, az érzelmi skálával. Robbanékonyság és lágyság tekintetében is elismerést érdemel a művész. A zenekar szintén jól hozta a karaktereket, magaslatokba emelte az előadást, hatalmas hőfokú, emlékezetes előadást kaptunk.
A koncertet a III., F-dúr (op. 90.) szimfónia zárta, mely 1883-ban hangzott el először. Hans von Bülow Beethoven azonos sorszámú, azonos műfajú darabjához hasonlítja, talán nem alaptalanul. A szimfónia valóban tartalmaz hősi karaktert, de nem hiányzik az egyszerű dallam (a II. tételben), illetve a fájdalmas-gyönyörű románcszerű zene sem.
Kocsis Zoltán a nyitótétel elejét kevésbé heroikusan ábrázolta, igazodva a következő egységek szinte gyermekien felszabadult, játékos karakteréhez. Nagyszerű dinamikai íveket hallottunk a szimfónia tolmácsolása során, hihetetlen kiemeléseket (akár egy-egy hangot az Allegro con brióban). A nyitótétel a játékosság ellenére belül izzott, az igazi kitárulkozás azonban csak a tétel vége felé következett el. A lassú tétel csodálatosan szólalt meg, kifejező fafúvósszólókkal, a III. csellókon bemutatott melankolikus-vágyódó dallama hévvel és hajszállal gyorsabban hangzott el. A zárótétel heroikus, küzdelmes zenei anyaga kiválóan jelent meg, hihetetlen feszítőerővel. Fantasztikus előadást hallottunk. Ráadásként Brahms X. magyar táncát játszotta a zenekar.
A Brahms-sorozat utolsó koncertjére január 14-én került sor, Kovács János vezényelt, Banda Ádám volt a szólista. Ez alkalommal egy oratorikus mű is elhangzott, a Párkák éneke (op. 89.), melyben Brahms Goethe Iphigenia Taurisban című drámájának IV. felvonásbeli részletét használja fel. Az 1882-ben készült, hatszólamú vegyes karra és zenekarra írt darab csodálatos, magam először hallottam koncertteremben. Kovács János vezényletével lehengerlő előadást kaptunk, a brahmsi komorság, a kórusműveire jellemző harmóniafordulatok, pátosz, hangzásvilág nagyszerűen jelent meg. A Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) imponáló hangzást nyújtott most is. A szöveg és zene tökéletesen egészítette ki egymást, mind a zenekari megoldások, mind az énekkar teljesítménye miatt. A Brahms-sorozat egyik kiemelkedő tolmácsolását hallottuk.
Brahms D-dúr hegedűversenye (op. 77.) Joachim József számára készült, az 1879 első napján nem nagy sikerrel bemutatott versenymű azóta töretlen sikernek örvend (a III. tétel magyaros motívuma miatt számunkra különösen kedves). A versenymű szólója technikailag nehéz, kényelmetlen, nem könnyen emészthető. A Brahmsra jellemző hangulatvilág a vidám rusztikus zárótétel kivételével itt is érzékelhető.
A szólót Banda Ádám játszotta, előadásában a lírai pillanatok nagyon szépek voltak, az Adagio zárása különösen. A fiatal, többszörös versenygyőztes művész talán a megilletődöttségtől, talán más miatt intonációs zavarokkal, helyenként kevésbé tapadó vonóval játszott, a karakterek viszont kifejezték a zenei anyag lényegét, hallottunk nagyon szép megoldásokat (és dobbantásokat). Az első tétel utáni taps is kizökkenthette Banda Ádámot a zenei folyamatból. A zenekar szebbnél szebb megoldásokkal fűszerezte a művet, érzékenyen reagált Banda Ádám zenei elképzelésére. Ráadásként Bach 1005-ös jegyzékszámú C-dúr szólószonátájának zárótételét hallottuk.
A IV. szimfónia (e-moll, op. 98) – melyet sokan a legjobb Brahms-szimfóniának tartanak – bemutatója sikert aratott, ahogy ezen a koncerten is (a remek előadásnak köszönhetően is). Kovács János az I. tételhez hajszálnyival lassabb tempót választott, így a formai tagolás jobban érvényesült, a dallam áradóbbá tudott válni, volt idő a míves kivitelezésre. Nagyon tetszett a kisebb-nagyobb csúcspontok kiemelése, a pillanatnyi megállások, az érzékeny dallamformálás. A lassú tétel idilljének helyenkénti (a mollbeli akkordok, a modális akkordfűzések miatti) borongósságát, a néhány másodpercig tartó túlcsorduló érzelmet csodálatosan érzékeltették az előadók. A 2/4-es, scherzohangulatú III. tétel sziporkázott, elkomorult, diadalittasan szólt, a zárótétel nyolcütemes témájára készült 31 variáció nemcsak a zeneszerző leleményességét, hanem az előadás minőségét is mutatta. Kovács János érzelemgazdag, inspirált előadást nyújtott.
