A Tonkünstler Zenekar, Kelemen Barnabás és Andreas Ottensamer koncertje
Szerző: Lehotka Ildikó
A magyar–osztrák zenei kapcsolatok nemes hagyományát idézte meg Kelemen Barnabás és a bécsi Tonkünstler Zenekar közös zeneakadémiai estje 2026. november 5-én. A hangversenyen a klarinétművész Andreas Ottensamer vezényletével Kodály, Bartók és Schubert remekművei csendültek fel a Fesztivál Akadémia Budapest koprodukciójában. Az eseményre a Zeneakadémián került sor.
A hazai és osztrák zenekultúra találkozása mindig különleges figyelmet érdemel. Ha a koncerttermi élmény mögé nézünk, a műsor-összeállítás tudatossága azonnal szembetűnik: a magyar népzenei gyökerektől elindulva a kései romantika nagyívű szimfonikus gondolkodásáig jutottunk el egyetlen este alatt. Schubertről tudjuk, hogy műveiben gyakran megjelennek magyaros motívumok, így a Nagy C-dúr szimfóniában is. A művek segítségével így vált kerekké a koncert magyaros vonala.
A magyar–osztrák zenei találkozás már a program-összeállítás alapján is izgalmasnak ígérkezett, ám a megvalósítás során hamar kiderült, mennyire eltérő módon közelítik meg a muzsikusok a két kultúra zenei anyanyelvét. A nyitószámként felhangzó Kodály-mű, a Galántai táncok a közönség elragadtatott tapsát érdemelte ki. De csak a közönségét. Egy kellemes, ámde a magyar hangszeres népzene sajátosságait mellőző előadást hallottunk. A Galántai táncok sajnos már az első percekben hiányérzetet keltett. Bár az osztrák együttes fegyelmezetten játszott, az előadásból éppen a lényeg, a hamisítatlan magyaros karakter és a verbunkos tradíció ösztönös, rubatókkal teli lüktetése hiányzott. Ottensamer irányítása alatt a táncok inkább kimért, akadémikus hangvételben szólaltak meg, a fafúvósok – bár technikailag kifogástalanok voltak – nem tudták megidézni azt a sajátos, keserédes népzenei ízt, amely a darab valódi lelkét adja. A verbunkos tradíció üres, semmitmondó külsőséggé vált, a klarinétszóló csodás hangon, ám vérszegényen haladt előre. Sajnos a hegedűk is nagyon pontatlanul szóltak, a magyar népi dallamok sajátosságának hiányával zötyögtek, bár lelkesen játszottak.
A koncert első felének és magának az eseménynek a csúcspontját kétségtelenül Kelemen Barnabás fellépése jelentette. Bartók 2. rapszódiájában és a korai 1. hegedűversenyben a szólista ismét bebizonyította, miért tartozik a legautentikusabb Bartók-interpretátorok közé. Kelemen a rapszódiában elemi erővel játszotta a gyors részeket, zsigeri módon tolmácsolta a művet. Ahogy megszoktuk tőle. Kelemen játéka pótolta mindazt a népzenei erőt és vadságot, amelyet a nyitószámban hiányoltunk, miközben a kifinomult kamarazenei érzékenységet is mindvégig megőrizte. A Geyer Stefi számára készült, sokáig be nem mutatott hegedűverseny minden mozzanata szintén megragadó volt, nem csoda, hogy Kocsis Zoltán vele játszotta fel a hegedűműveket a Bartók összkiadás lemezeire. https://www.filharmonikusok.hu/a-bartok-uj-sorozat-ujabb-lemeze/ A két mű minden egyes hangja úgy szólt, hogy az ember tátott szájjal figyelte most is az előadást, akkor is, ha már többedszer hallja Kelemen előadásában. A mű első tételének áttetsző, lebegő polifóniája lélegzetelállító koncentrációval szólalt meg, a második tétel szarkasztikus humora és virtuóz futamai pedig technikai fölénnyel párosultak. Két ráadást is kapott a közönség. Ottensamer a karmesteri pálcát lecserélte klarinétra, és Bartók 44 duójából játszotta Kelemennel a Rutén nótát és a Dudaszót (Szól a duda). Hihetetlen erejű volt az utóbbi, Ottensamer a duda hangzását ízesen. hitelesen tolmácsolta.
Szünet után Schubert 9., C-dúr szimfóniája töltötte be a termet. A mű gyönyörű, benne a magyaros motívumokkal. A zeneszerző 1818-ban és 1824-ben az Esterházy család meghívására tanította a gróf lányait a Garam menti kastélyban, ahol személyesen is megismerkedett a korabeli magyar népzenével és a verbunkos hagyománnyal. Schubert elsősorban a zselízi tanítványai számára írt négykezes zongoradarabjaiban és kamarazenéjében használta fel a helyben hallott dallamokat, cimbalomutánzó futamokat és jellegzetes ritmusokat. Ilyen hangütést találunk a Divertissement à la hongroise (Magyaros divertimento (g-moll, D. 818), Magyar dallam (Ungarische Melodie (h-moll, D. 817), katonaindulók, az a-moll vonósnégyes (D. 804.) a C-dúr vonósötös (D. 956)című műveiben, és még sok másban.
Érezhetően közelebb állt a zenekarhoz a bécsi születésű mester darabja. Az osztrák együttes fegyelmezett, mégis hajlékony hangzással reagált Ottensamer határozott, a legapróbb agogikai váltásokat is pontosan jelző vezénylésére. A Tonkünstler Zenekar itt valóban otthonos terepen mozgott. A bécsi klasszikus és romantikus hagyományból táplálkozó vonóshangzás selymessége és a rézfúvósok arányos, sosem tolakodó belépései megfelelőek voltak. Ottensamer jó arány- és irányérzékkel fogta össze a hatalmas formai íveket, így a mű „mennyei hosszúsága” egyetlen pillanatra sem vált nehézkessé, a tételek belső lüktetése mindvégig friss maradt. Jó előadást kaptunk, szép pillanatokkal.
Kettős élményt nyújtó hangversenyt hallhattunk. Míg a zenekari számok – eltérő okokból ugyan, de adósak maradtak a mélyebb zenei tartalommal és a hiteles karakterformálással, Kelemen Barnabás kivételes művészete emlékeztetett arra, milyen elementáris erővel bír az élő előadás, ha a technikai tudás valódi átéléssel, vérbeli tudással és főleg stílusismerettel párosul.
Zeneakadémia, 2026. november 5.
Kodály Zoltán: Galántai táncok
Bartók Béla: 2. rapszódia (BB 96b
Bartók Béla: 1. hegedűverseny (BB 48a)
Schubert: 9. (C-dúr) szimfónia, D. 944.
