a papiruszportal.hu archívumából [2011]
Szerző: szabói
Nagypénteken hangzott el az Operában, az ünnephez méltó előadásban. Wagner utolsó operájának műfaji meghatározása németül „ein Bühnenweihfestspiel”, magyarul találkozhatunk a színpadi misztériumjáték, fennkölt ünnepi színjáték, zenés ünnepi játék meghatározással. Wagner ennek az operának a megvalósítását is sokáig érlelte, először a történet fogta meg, fő forrásként Wolfram von Eschenbach Parzival című eposzát említik, de Chrétien de Troyes művét is ismerte. A librettót is ő írta, ahogy a nagy operáiét, és bőven merített más mondákból, mitológiai és mondai motívumokat is felhasznált, a Parzival vagy Perceval név Parsifallá vált.
A háromfelvonásos mű Wagner utolsó alkotása, a szövegkönyvet 1877-ben a zenei anyagot 1882-ben fejezte be, a Parzifal-legendával 1845-ben találkozott. Ez az opera is – mint látjuk, sokáig érlelődött, készült, ahogy a Ring, és Wagner újra a mitológiához, a mondavilághoz fordult.
A zene Wagnernál szokatlan módon a gregorián intonációt, a modális harmóniafordulatokat jócskán tartalmazza. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a Parsifal a wagneri életmű érett alkotása, hogy a zeneszerző takarékosan bánik a hangszereléssel, a hangerő közelébe sem jön a négy darabból álló A Nibelung gyűrűje folyamhoz, a tempó szinte végig lassú, a belső világ ábrázolása egyedi.
A bemutató 1882. július 6-án volt a II Lajos hathatós segítségével épült bayreuthi Festspielhausban (az előjátékot 1878 karácsonyán Wagner már bemutatta). Harminc évig csak ott játszhatták a művet Wagner tilalma miatt, mert a szerző úgy tartotta, hogy a nagy tetszést aratott mű hossza, előadási nehézségei mellett a színpadra állítás nehézségekbe ütközne. A tilalom lejárta után Budapesten és Barcelonában szólalt meg először a mű, majd a legtöbb nagyvárosban is meghallgathatta a közönség.
Az operaház két vendégművészt is felkért az előadásra, Gurnemanz, az idős Grál-lovag szerepét Harry Peeters énekelte, kezdetben elfogódottan, kissé fátyolos hangon, majd erőteljesebbé, jelentékennyé vált tolmácsolása. Amfortast Anton Keremicsiev énekelte, meggyőzően, valóban a fájdalmat sugározta a zenei anyagon keresztül, nem szenvelgően, vagy elhaló hangon, hanem a valaha erős férfiként létezett egyéniséget jelenítette meg. Azt a személyt, aki gyengesége miatti bűnéért vezekel, méltósággal. Valter Ferenc Titurelt énekelte, jól, a hang nem mindig tört át a zenekaron, mikor a művész a színpad hátsó részén volt. A Grál-lovagok közösségébe bűnös élete miatt be nem kerülhetett Klingsor szerepében Bercelly Istvánt hallottuk, fantasztikus hangon énekelt, jelmeze illett a varázsló megjelenéséhez, súlyához. A megtévedt Amfortas negatív párjaként képes volt olyan feszültséget teremteni, hogy ritka az ilyen pillanat.
Kundryt a Wagner-énekesként sokszor bizonyított Németh Judit énekelte, tavaly hallhattuk a Művészetek Palotájabeli Wagner-napokon is ebben a szerepben. Kundry szólama drámai szoprán, de mezzók is éneklik, Németh Juditnak a magasságok nem okoztak gondot. Hangja dús, kifejező, híven ábrázolja a Klingsor iránti kényszer szülte lojalitást, a varázsló tudja, hogy kinevette Jézust, ezzel tartja bűvkörében. Kundry vezeklik azzal, hogy Amfortas számára visz balzsamot messze földről, a csapzott, rendkívül kimerült nő vágyik a jóra, mégha Parsifalt is el akarná csábítani. Kundry egyszerre csábító, érzéki nő és feloldozásra váró asszony, báb és a nagypénteki szertartás lábmosási rítusát végző személy. Németh Judit kimagasló volt, ahogyan Molnár András is, aki utoljára énekelte emblematikus szerepét. Molnár András most is hihetetlen energiával énekelt, a „tiszta balga” királlyá válását és annak állomásait nagyszerűen formálta meg. Mindkét monológja csodálatosan szólt, de értetlensége a viráglányok körében, majd Kundry csókja utáni eszmélése is remek volt.
A viráglányok csábító jelenete bármely operaháznak dicsőségére válna, gyönyörű hangokat hallottunk, melyhez kifejező zenei megformálás is társult, a négy apród és a két Grál-lovag is nagyszerű volt. Az énekkar ezen az estén is szépen teljesített, megható volt az első felvonulásbeli bevonulás. Az est karmestere Kovács János volt, aki képes volt végig magas hőfokon tartani az opera menetét, a lassú, hömpölygő zene nem vált céltalanná. A zenekar ezernyi árnyalatot hozott, a hangszínek változatossága, a dinamikai megoldások most is megmutatták, hogy Kovács János nem egy átlagos karmester, hanem karizmatikus, rendkívüli szakmai tudású zenész.
A díszletek, jelmezek a sok évvel ezelőtti előadásokból ismerősek, Mikó András rendezését láttuk. A Parsifal előadása a nagypéntekhez illően felemelő volt, kiváló művészeket láttunk-hallottunk.
Amfortas: Anton Keremicsiev
Titurel: Valter Ferenc
Gurnemanz: Harry Peeters
Parsifal: Molnár András
Klingsor. Berczelly István
Kundry: Németh Judit
I. Grál-lovag: Kiss Péter
II. Grál-lovag: Ambrus Ákos
I. apród: Magyari Eszter
II. apród: Simon Krisztina
III. apród: Derecskei Zsolt
IV. apród: Megyesi Zoltán
I/1. viráglány: Váradi Zita
I/2. viráglány: Cecília Lloyd
I/3. viráglány: Simon Krisztina
II/1. viráglány: González Mónika
II/2. viráglány: Herczenik Anna
II/3. viráglány: Várhelyi Éva
Egy hang: Ulbrich Andrea
Díszlettervező: Forray Gábor
Jelmeztervező: Makai Péter
Koreográfus: Seregi László
Karigazgató: Szabó Sipos Máté
Rendező: Mikó András
Karmester: Kovács János
Comment on “Nagypénteki varázs: Parsifal”