A MÁV Szimfonikus Zenekar koncertje
(a papiruszportal.hu archívumából [2011])
Szerző: szabói
Három romantikus zeneszerző darabját tűzte műsorra a MÁV Szimfonikus Zenekar február 15-i koncertjére, vendégkarmesterként Irwin Hoffmant üdvözölhette a közönség a Budapesti Operettszínházban. A telt házas koncert tartogatott nagyon ismert művet, zenekari dalokat és egy kevesek által ismert nyitányt.
A romantika egy-egy állomását is bemutató hangverseny első darabjaként Berlioz A kalóz című nyitánya hangzott el, nagyon jó előadásban. Berlioz a kora romantika egyik nagy képviselője, hangszerelőként sokan még ma is őt tartják a legjobbnak, legismertebb műve, a Fantasztikus szimfónia hangzásai egészen egyediek. A kalózt, mely (eredeti címe A nizzai torony, 1845-ben mutatták be) is nyitánynak írta, mint oly sok rövidebb lélegzetű szimfonikus művét, nem egy opera részének. Berlioz 1851-es átdolgozása után lett a cím A kalóz, valószínűleg az oly sok romantikus zeneszerző által kedvelt Byron elbeszélő költeménye után. A zene izgalmas, bár nem annyira, mint például a Karnevál, vagy a Benvenuto Cellini nyitány, talán a dallamok kevésbé egyediek. A hangulati elemek kevésbé karakteresek, azonban bőven van olyan zeneszerzői megoldás, ami miatt érdemes volt a darabot előadni. Irwin Hoffman a nyitány virtuóz vonós megoldásait hangsúlyozta, remekül játszottak a zenészek. Csak apró pontatlanságok voltak, a tónus erőteljessége, a homogén hangzás nagyon tetszett. A rézfúvósok már kevésbé, a darab azonban jól szólt.
Richard Strauss Négy utolsó ének című műve a késő romantikában oly kedvelt zenekari kíséretes dalok közé tartozik. A négy dal közül három Hermann Hesse, az utolsó Joseph von Eichendorff versére íródott, nem ebben a sorrendben készültek a dalok, és nem is ciklusnak (hasonlóan Berlioz Nyári éjszakák-jához). A mű 1950-es bemutatóját – a szerző halála után – Wilhelm Furtwängler vezényelte, Kirsten Flagstad volt a szólista. Komor témája ellenére viszonylag gyakran hallani a Négy utolsó éneket, a mű zeneszerzői megoldásai nem a jellegzetesen csillogó straussi hangzást mutatják, hanem egy jóval letisztultabb, sokszor intim bensőségesebb világ tárul az ember elé. Strauss legmélyebb, legőszintébb gondolatait jeleníti meg, a boldog szerelmet a Tavaszban, a fáradtságot, rezignáltságot a Lefekvéskor-ban, a gyászt a Szeptemberben, az elmúlás várását a kedvessel az Alkonyfényben című dalban. A döntően pasztellszínekkel ábrázolt dalok szólistája Kolonits Klára volt, aki gyönyörű hangon, szép zenei gondolatokkal tolmácsolta a művet. Az érzelmeket plasztikusan ábrázolta, a dinamikai megoldások nagyon szépek voltak. Nem esett abba a hibába, hogy a zenekart túlénekelje, a dalok nem is erről szólnak. Az énekesnő kifejezőkészsége –képessége a zenekart is inspirálta, sajnos a csodálatos, festői hangszínek hiánya nem azt a művet mutatta, melyet várt a hallgató. A hangok lejátszása, a dinamikai ívek rajzolása Richard Straussnál nem mindig elég, a színfoltok, apró rebbenések nem jelentek meg a darabban, nem voltak kiemelve a fontosabb szólamok (vagy a második dal vége bombaként robbant), így nem lehettünk részesei annak a varázsnak, melyet a négy dal tartogat ideális esetben. Szép volt a Szeptember kürtszólója, az Alkonyfényben piccolo pacsirtaröpte, a zárás.
Szünet után Csajkovszkij megunhatatlan Patetikus szimfóniáját játszotta a zenekar. Az összegzésnek szánt mű is – ahogy a Négy utolsó ének – nem sokkal a szerző halála után keletkezett. Az op. 74-es szimfónia a mai napig repertoárdarab, nem véletlenül. A hatalmas fokozások, fájdalmas gondolatok zenei kivetítése, gondtalanság, kirobbanó életerő mind-mind a szimfónia része, gyönyörű dallamívekkel. Irwin Hoffman ebből a csodából nem sokat tárt fel, csak pillanatokra izzította fel a zenekart. Az első tétel kezdetén a brácsák nagyon jól fogták meg a karaktert, később kevésbé. A motívumismételgetések nem egymásból indultak, külön életet éltek, mintha nem ugyanaz a néhány hang szerepelt volna. A tétel csúcspontja a hatalmas fortéval nem megalapozottan szakította meg a lefelé tartó pentaton menetet, kevés volt a cezúra. Az 5/4-es tétel sem győzött meg, a tempó lassúnak tűnt, csak egy-egy szakasz volt megfelelően kitöltve, a sok pontatlanság, zötyögés sem a tétel feliratát igazolta (Allegro con grazia). A harmadik, induló jellegű tétel dinamikai felépítése tetszett, azonban a tempót itt is lassúnak éreztem. A hatásos befejezés a közönséget – szokás szerint – tapsra késztette. Az esztamok inkább elmosták, mint fokozták volna a ritmikusságot végig a mű során, és a fantáziátlan karmesteri elképzelés nem hozta megfelelő módon felszínre a jól ismert mű erényeit. A záró tétel viszont jól megformált, érzékeny előadásban szólt, a négy rezes lassú fanfárja igazán szép volt, a csellók hangsúlyai is.
Az Operettszínház akusztikája nem a legjobb, de nem ebben láttam a hibát, hiszen voltak nagyon jó pillanatok az előadás során. Irwin Hoffman talán fáradt volt, talán más oka lehetett, hogy a Solti György előtti időszakban a Chicagói Szimfonikus Zenekar vezető karmestere nem tette kiemelkedővé a koncertet.