Interjú Kocsis Zoltánnal
(a papiruszportal.hu archívumából [2013])
Szerző: Lehotka Ildikó
Magyarországi bemutatóként hangzik el Richard Strauss A hallgatag asszony című operája a Művészetek Palotájában október 10-én és 12-én, neves énekes szólistákkal, az NFZ és a Nemzeti Énekkar közreműködésével, Anger Ferenc állította színpadra a művet. A két előadást Kocsis Zoltán vezényli, aki néhány éve elhatározta, hogy a még be nem mutatott Strauss-operákat megismerteti a magyar közönséggel. őt kérdeztük A hallgatag asszonyról, szóba került sok egyéb mellett az irodalom, a történelem, a szerző magánélete.
A nyugalmazott admirális, a magányos Sir Morosus házvezetőnőjével él Londonban. Nagyon érzékeny a zajokra, mert korábban felrobban a hajója, nehezen viseli házvezetőnője neszeit, aki „súrol, csiszatol, ajtót csapkod, locsog és fecseg”. A borbély és a házvezetőnő szerint is keresni kellene egy feleséget (a házvezetőnő magát javasolja), Sir Morosusnak viszont egy csendes, hallgatag leány kellene. Megérkezik unokaöccse, Henry Itáliából, egy vándor operatársulattal, melyben a fiatal örökös felesége is énekel. Sir Morosus kitagadja a fiút, hiszen a Morosusok nem csepűrágók, nem akasztófavirágok. A borbély a fiatalok segítségére kel, három menyasszonyjelöltet mutat be Sir Morosusnak a társulatból, köztük Amintát (a Timidia beszélő néven). Megköttetik az álházasság a társulat tagjainak segítségével, a csendes lányból fúria válik. Sir Morosus válni akar, újdonsült felesége nem. Kiderül a turpisság, Sir Morosus életkedve visszatér a nagy lecke után, nem ellenzi a zajokat, a zenét sem, de az agglegényéletet már nem akarja feladni.
– Mennyi idő alatt tanulta meg a művet?
– Hosszan tanultam. Három és negyed óra a zene. Elvitték ugyan most a partitúrát, de oda fogok menni a zongorához illusztrálni, tudom kívülről.
– Lesznek húzások?
– Minimálisan. A rendezés egy része még számunkra is meglepetés lesz, de bizonyos dolgokat már ismerünk. Az biztos, hogy felfújható bálnacsontváz lesz a színpadon, ez jelképezi Sir Morosus londoni lakását. Ezt a házat le fogják rombolni a harmadik felvonásban. Attól függően lesz felfújva, hogy mennyire releváns része a lakás a történéseknek. De nem akarok a rendezésről beszélni, ezt Anger Ferencnek adom át, ő ért hozzá. Láttam az Ariadné-rendezését, az volt neki az első a Strauss-operák közül, nyilvánvaló, hogy egész másokat gondol erről a zenéről, mint én. ő a rossz és jó problematikáját veti fel, A varázsfuvolában is először Sarastrót gondoljuk rossznak, később ez megváltozik. Itt is csak a végén derül ki, hogy Sir Morosus pozitív figura. A szerző zeneileg olyan módon bontja ki a mondanivalót, ahogy Wagner minden operaszerző számára alapkövetelményként felemlíti, jelesül, hogy a zene csak a mondanivaló elmélyítésére szolgál. Ez Straussnál nagyon gyakran átcsap illusztrációba, de ezek a zenei anyagok annyira zseniálisak, hogy nem tudom jobban elképzelni. Azt sem hiszem, hogy Stefan Zweig librettójából, ami Ben Jonson szövegén alapul, jobb operát lehetne csinálni, a zenét illetően. Hajlok is rá, hogy a Strauss-operatermés két alappilléreként A rózsalovagot és A hallgatag asszonyt tartsam, a két vígoperát.
– Számomra az Elektra vagy Az árnyék nélküli asszony és ellenpólusként A hallgatag asszony a két pillér.
– Ha valami központi, főművet kellene említeni a Strauss-operatermésből, akkor biztosan Az árnyék nélküli asszonyt mondanám, de úgy érzem, annak nagyobb a füstje, mint a lángja. Az egy főműnek látszó darab, hatalmas – mondanivalóját tekintve is az –, elvont, több szálon futó cselekménnyel, de a két pillér, ami tartja ezt a hatalmas opera-ouevre-t, az a két vígopera. A rózsalovag Hofmannsthal, A hallgatag asszony Zweig szövegkönyvére készült. Hangsúlyozom, hogy sokkal jelentősebbnek tartom Stefan Zweiget, ezt mondtam máshol is, Hofmannsthal nekem – beleértve Az árnyék nélküli asszony szüzséjét meg az eredetit is – zavaros, bár valahol ott is a jó és a rossz van szembeállítva. Olyan filozófiai síkon jár a mű, hogy ha az utca embere bemegy az operába, és ha előkészületek híján megnézi Az árnyék nélküli asszonyt, nem biztos, hogy rögtön érti. Ha A hallgatag asszonyt nézi meg, azt rögtön érti és élvezi. Ahogy az eredetit is. A Ben Jonson-drámákat nem színházakban játszották, hanem az utcán. Kint az utcán, mint a Szentendrei Teátrum, körülbelül olyan lehetett.
– Az is érdekes, hogy nem a Volponét akarták Zweigék operába önteni, ami a maga korában is sikeresebb volt, hanem a kevésbé ismert The Silent Womant.
– A Volpone is egy remek mű, és sokat játsszák színházban. Mindet elolvastam, eredetiben is, tulajdonképpen nagyon olvasmányosak. Meg kell azt is említeni, hogy a 30-as évek Németországában, ha úgy tetszik, a harmadik német birodalomban nem lehetett hermafroditákról beszélni. A dráma címe is Hermafrodita, avagy A hallgatag asszony (Epicœne, or The Silent Woman). Zseniális, amit Zweig ebből a drámából írt. A két háború közti német irodalom talán legjelentősebb alakjának kezdem tekinteni Zweiget.
– Strauss szinte minden operájának más műfaji megjelölést adott, ez az opera vígopera.
– Strauss vigyázott arra, hogy nagyon pontosan írja körül a műfajt. A Daphné például pásztor-szomorújáték, végső soron szomorú a történet. Mikor Strauss a buffo műfajhoz nyúl, nagyon veszélyes vizekre evez, mert már őt megelőzték, idős alkotók remekművei közül ott van Verdi Falstaffja – különös aktualitás, hogy most adják az Operában –, de maga Strauss is megírta akkorra A rózsalovagot, megelőzte magát egy hasonlóval. Ott szintén felültetnek egy idősödő férfit, aki viszont nem egyértelműen pozitív figura abban a műben. Azt gondolom, hogy annyival is jobb opera A hallgatag asszony, hogy pontosabban, árnyaltabban írja le ezt a problémát.
– Zenei szempontból sokkal jobbnak érzem én is A hallgatag asszonyt, mert az Arabellában, A rózsalovagban szinte Strauss saját zenei közhelyeit halljuk.
– Főleg az Arabellában. Nem mondanám, hogy zenei szempontból gyenge, mert egy straussi nagyság soha nem ad ki gyengét a kezéből, inkább annak az operának, vígoperának az a tragédiája, hogy Hofmannsthal meghalt, és nem volt már idejük eszmét cserélni. Strauss – ahogy maga is mondja – Hugo végrendeleteként írta meg, és nem tudtak egyeztetni. Straussnak nem nagyon tetszett az Arabella szövegkönyve, aztán később azt írta Hofmannsthalnak, hogy írjon bármit, majd ő megzenésíti. Nahát ez jellemző az Arabellára. A hallgatag asszony és az Arabella közt annyival nagyobb, sőt fényévnyi a különbség, hogy komoly levélváltás, személyes megbeszélés, egyeztetés előzte meg a komponálást.
– Zweig származása egyértelmű, Himmler szerint „kellemetlenül tehetséges zsidó” volt, mégis a neve a plakátokra kerülhetett, bár A hallgatag asszonyt csak háromszor játszották.
– Nem hiszem, hogy Strauss törődött volna Zweig zsidóságával. Strauss Goebbelsről jelentette ki, hogy mitugrász. Straussnak korántsem volt annyira szüksége a rendszerre, mint fordítva. El tudom képzelni, hogy abban az időben – 1931-ben ismerkedett meg Zweiggel és a szüzsével, a hatalomátvétel 1933-ban zajlott, az opera 1934-ben készült el – még talán nem volt az a fajta nyomás mindenütt, mint később. Hitlernek azért némi időre volt szüksége a diplomáciának álcázott „úgymond” rendeletei bevezetéséhez. Azt hiszem, ebbe éppen belefért, hogy Zweiget ideiglenesen engedélyezte.
– A Capriccióban is van egyfajta művészi hitvallás, az egész opera tulajdonképpen ezt járja körbe. „Mily szép is a zene, de a legszebb, ha elhangzott.” Sir Morosus utolsó szavai vajon egyben Strauss ars poeticáját is jelentik, vagy csak szófordulat?
– „…milyen szép egy hallgatag asszony, ha másé, milyen szép egy életet leélni, ha az ember nem bolondként éli le.” Az az érdekes, ha már összevetjük, hogy lényegesen később keletkezett a Capriccio. Azért az nagy különbség, ha az ember hetven- vagy nyolcvanévesen ír operát. A Capriccióban Strauss a fiatalokhoz vonzódik, és a zenébe van rejtve, hogy Flamand gondolataiba saját magát kódolta. A hallgatag asszonyban sokkal inkább Sir Morosusnak érzem, mint Henrynek.
– Strauss természete valóban hasonlított Sir Morosuséra, tudjuk róla, hogy egyetlen nőt szeretett egész életében, nem kacsingatott semerre.
– Ezt értelmezhetjük úgy is, hogy Strauss azért írt annyi művet, hogy addig se kelljen Paulinéval lennie, de el tudom képzelni, hogy ilyen éles ellentétben álló személyek vonzzák egymást: Pauline, egy tűzrőlpattant, soha nyugalmat nem adó és nem szerető menyecske, és a Sir Morosus-i Strauss. A zeneszerző be is vonult az íróasztalához, egész nap körmölt, aztán este szkatozott. Megházasodásuk előzménye is szinte hihetetlen volt, egy irtózatos veszekedés után jegyespárként jöttek ki egy próba után. Az Intermezzo, amit szintén játszani fogunk, vagy a Sinfonia Domestica is életrajzi vonatkozásokat tartalmaz. Nagyon érdekes Strauss és Pauline kapcsolata, a szerző a nőalakjaiban is szinte mindig Paulinét formázta meg valamilyen módon, talán éppen Aminta a kivétel, Aminta valahol szélhámos, ha megnézzük az operák hősnőit. Sokkal inkább Carlottában vagy Isottában vagy a Grófnéban, és még sorolhatnám, mind-mind Paulinét formázza meg. A Sinfonia domesticában – ha már szóba került – Strauss felvonultatja a saját témáját, játszom is a zongorán, majd a nő témáját; ami ennek pontosan a tükörképe, de nem méltóságteljesen, hanem máris a nő hisztijét halljuk. A házastársi egyesülést jelző rész közepén – a kettő együtt jön, majd a gyerek témája szólal meg, F-dúr a férfi, H-dúr a nő, és pontosan a kettő közt – jön a gyermek D-dúr témája. Koncepciózusan, sőt schönbergi vagy bartóki arányérzékkel építette föl a részt Strauss. Nem véletlen, hogy Bartók a Sinfonia domesticát is nagyra tartotta, sőt, van róla egy ismertetése.
– Érdekes, hogy Bartók mennyire elfordult Strausstól.
– Igen, de ez nem azt jelenti, hogy megváltozott róla a véleménye, csak nem folytatta azt az irányt, amit Strauss jelölt ki minden haladó zeneszerző számára – a XIX. század végén. Aztán jött Schönberg, valamivel később Bartók és Sztravinszkij, és elsöpörték ezt a frissítési szándékot. Ide vehetném Debussyt, Ravelt vagy Kodályt is, ez a zenei félmúltba utasította Strausst. Róla azonban nem lehet elmondani, hogy nem figyelt a kortársaira, Bartókról több ízben kijelentette, hogy nagyra tartja, figyelt Debussyre a maga módján, Schönbergre, akit ő indított el a pályán, Sztravinszkijra – több utalás van arra, hogy Strauss ott volt a fontosabb zenei eseményeken. Mahlerra is figyelt, kedvence volt a IV. szimfónia, amit több ízben dirigált, és Puccinira is, az egyetlen élő riválisára. Amit az úgynevezett zenei végrendeletében ír, az valóban nem számol az avantgárddal, de nem lehet ezt egy nyolcvanéves emberen számon kérni. Az, hogy Berg Wozzeckje vagy Schönberg darabjai nem tetszettek neki, hát Istenem, nem tetszhet minden. Mondtak a zeneszerzők egymásról olyanokat, melyeket nem értünk. Brahms és Bruckner két külön világ, de ma sokkal több közös pontot érzünk, mint különbséget, és nem értjük, miért alakultak ki ezek a szekértáborok. Vagy Schumann és Liszt, akik kezdetben barátok is voltak. Nem értjük az egészet, ugyanígy van ez Strauss és kortársai esetében is. Amikor Strauss azt mondja Debussyről, hogy vigyázni kell ezzel a francia zenével, mert minden akkordban van egy olyan hang, ami nem tartozik oda, Debussy azonnal replikázik, hogy ez a Strauss nem is zeneszerző, hanem tulajdonképpen egy tudós.
– Talán nem véletlen, hogy a Debussy-féle zenei stílus csak rövid ideig tartott.
– Éppen Bartóknál lehet megfigyelni azt, hogy fordul át a romanticizmusból az impresszionizmusba, majd abból az expresszionizmusba, ami végül is ott köt ki, hogy megtalálja a saját hangját, és mindegy, milyen stílusban készült a Hegedűverseny vagy a III. zongoraverseny, az egyéni hang a fontos. Ezért merte Bartók Scheiber Mátyással kapcsolatban kijelenteni – de teljesen mindegy, kiről mondja –, hogy az egyéniség ereje emeli a műveket az átlag fölé. Straussnál azt a rengeteg idézetet, ami A hallgatag asszonyban előfordul, nem gyengeségnek érzem, pótcselekvésnek, hanem a mondanivaló minél szemléletesebb ábrázolásának.
– Érdekes, hogy John Bulltól is van idézet, a Fitzwilliam Virginal Bookból.
– Kettő is van, az egyik Sir Morosus boldogságát jelképezi, igazi angol reneszánsz vagy prebarokk zenével, a másik pedig a válópert. Ez a nagyon szigorú motívum azokat az álöltözetben bevonuló színészeket jelképezi, akik bírót, ügyvédet, ügyészt játszanak. De van szöveges idézet Monteverdi Poppea megkoronázásából, a Sento un certo non so che (Érzek valamit, ami úgy csiklandoz) kezdetű duettből, ebből is látszik, hogy mit jelentett Strauss számára nemcsak a saját kora, de a megelőzők, a régi, reneszánsz és barokk operák. De van a tökéletesen elfeledett Legrenzitől is zenei idézet.
– A csepűrágók, operaénekesek hada itt is jelen van, bár ennyien egyik operában sem tűnnek fel. A rózsalovagban ott az olasz énekes.
– A Capriccióban a két olasz énekes, a Friedenstagban is van egy, itt pedig egy egész had. Ebből arra következtetek, hogy Strauss egész életében bánkódott, hogy nem született egy kicsit délebbre, és nem lett belőle olaszopera-szerző. De vajon miért ír olasz énekeseket a műveibe? Hiszen megvolt a kor olasz szerzője, Puccini, akire bármikor rá lehet fogni, hogy egyrészt Debussy-utánzó volt, másrészt mégiscsak Verdi nyomdokain haladva építette-fejlesztette ki a saját stílusát. Straussnak a vérében volt – hiszen Bajorországot tréfásan mediterrán államnak is lehet nevezni, nem véletlen, hogy máig nem hunytak ki a szeparatista törekvések –, vagy legalábbis nem állt tőle távol a mediterrán gondolkodásmód, délnémet létére. Talán ezért tesz operáiba olasz hangütést, szereplőket. Talán meg akarja mutatni, hogy olaszopera-szerzőként is megállja, megállná a helyét.
– Aminta csodálatos, cizellált dallamokat énekel A hallgatag asszonyban, szinte egyik Strauss-operában sincsenek ilyen magas hangok.
– Aminta szerepe úgy aránylik az Ariadné Zerbinettájához, mint Beethoven Hammerklavier-szonátája Mozart kései zongoraszonátáihoz, annyival nehezebb. Amintának három emberré kell válnia az operában. Az egyik Henry felesége, a másik Sir Morosus engedelmes felesége, a harmadik pedig a házisárkány. Olyan színészi véna kell ehhez, ami éppen a koloratúrszopránokra nem jellemző, hiszen ők a koloratúrára koncentrálnak. Az Éj királynőjének sem kell hatalmas színészi tetteket végrehajtania, Amintának igen. Ezért sajnálom, hogy Rácz Rita betegség miatt nem fog tudni énekelni. Kezdettől fogva benne gondolkodtam, számomra ő az ideális Aminta.
– Richard Strauss operáiban a kórusoknak nincs kiemelt szerepe.
– A Friedenstag szinte egy kórusopera, amelyet a Daphnéval fogunk előadni, abban is van férfikar. Strauss hatalmas szakmai tudással használja ki a kórus lehetőségét, nem szabad elfelejtenünk azt, hogy a szerzőnek addigra sok a cappella kórusműve megjelent, és elő is adták ezeket.
– Strauss általában követi a wagneri megoldásokat azzal, hogy nem sok zárt számot ír, A hallgatag asszonyban viszont számos önálló részt, áriát találunk.
– Azért tűnnek zárt számoknak vagy áriáknak, duetteknek, mert rengeteg az operettszerű elem. Ilyen a borbély, akit Dietrich Henschel alakít, ami megint csak az operairodalom egyik legnehezebb szerepe. Állandóan váltakozva énekelni és beszélni nem könnyű. De a borbélyban is két személyiség lakozik: az egyik Sir Morosus feltétlen híve, kiszolgálója, a másik pedig, aki a társulattal összekacsint. Döntse el a nyájas hallgató, hogy a borbély negatív vagy pozitív szereplő.
– Richard Strauss 15 operája, vagy 16, ha beleszámoljuk a be nem fejezettet, annyira más.
– De idevehetjük Az úrhatnám polgárt, sőt a József-legendát is, igaz, hogy az balett, de színpadi mű. Az úrhatnám polgárt műsorra tűztük, a József-legendát szándékaink szerint bemutatjuk.
