Otthagyott csapot-papot – Csokonai a néphagyományban

a papiruszportal.hu archívumából [2007]

Szerző: garabonciás

Költőink közül néhánynak az emléke az eltelt évszázad(ok) ellenére élénken él tovább a szájhagyományban, majd azt követően az írott és tárgyalkotó népművészetben is. E mondák, történetek, anekdoták, dalok, tárgyak megszületéséhez mindenképpen olyan életmű kellett, amely közel állt a népi kultúrához, és olyan életút, életvitel, ami egyes elemeiben szintén hasonlított a megörökítő életéhez, mindennapjaihoz. Kétségkívül ilyen népi hőssé vált az országot járó Petőfi, akinek élete (és halála) nem szűkölködött a változatos, titokzatos elemekben, és ilyen volt Csokonai Vitéz Mihály is, akinek néphagyománybeli emlékeit Lukács László gyűjtötte kötetbe.

Utazók az emlékezetben

A tehetséges – furfangos, okos, csavaros eszű, ravasz vagy egyéb tulajdonságaival kitűnő – kitalált és valós világ- és országutazókról (Odüsszeusz, Naszreddin Hodzsa, Szindbád; Nagy Sándor, Marco Polo, Mátyás király) számos szépirodalmi mű, népi alkotás született. Híres irodalmár utazónak számított nálunk Petőfi, aki gyalog, szekéren vagy lovon az ország számos pontján járt, s a róla szóló történetek sora igen hosszú, amit az is bizonyít, hogy egyesek szerint több olyan „Petőfi-fa” van a Kárpát-medencében, amelynek a legenda szerint a törzsénél a költő verset írt, mint Petőfi-vers. Ez a kissé epés meglátás is rávilágít arra, hogy a Petőfi-életmű töretlen népszerűségnek örvend országszerte. Nem ennyi, ám jelentős számú anekdota, történet, átírt vers élt sokáig a néphagyományban Csokonai Vitáz Mihályról is.

Csokonai vándorlásai

„… [A Martinovics-ügy után] Csokonai elveszti állását. Nekiindul az országnak, hogy megélhessen és írhasson. Sok helyet bejár: volt Pesten is, elzarándokol Virág Benedekhez, meghallgatja tanácsait, majd Komáromba megy, amely, akárcsak Debrecen, a ritka polgárvárosok közé tartozik. Ott remél életlehetőséget. Ehelyett találkozik a nagy szerelemmel. … Somogycsurgóra kerül helyettes tanárnak. De míg ő távol van, Lillát férjhez adják egy gazdag polgárhoz. … Magányosan megy vissza Csurgóra tanítani. … Idővel Csurgóra is megérkezik az a tanár, akit helyettesített, ő mehet tovább. Így jut vissza Debrecenbe, özvegy édesanyja házába. … Egy grófi temetésre őt hívták meg, hogy verses ünnepi búcsúztatót mondjon. … Hajadonfővel olvassa fel a nagy művet a hideg téli időben a koporsó mellett. Meghűl, tüdőgyulladást kap, amelyet legyöngült szervezete már nem tud leküzdeni.” (http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/irodtud/magyarir/html/csokonai.htm)

A garabonciás

A még krisztusi kort sem megélt Csokonai Vitéz Mihály (1773. november 17., Debrecen – 1805. január 28., Debrecen) szépen felfelé ívelő karrierjét – mint annyi tehetséges kortársáét – kettétörte a Martinovics Ignác-féle felelőtlen összeesküvésféle. A biztos tanári állását és tisztes leendő egzisztenciáját vesztő Csokonai ezután ide-oda sodródott az országban, ami a polgári nívóra, a hőn áhított nő szerelmének elnyerésére nem, de költészetére kedvezően hatott. Néphagyománybeli megörökítése viszont ennek a számára tragikus végű bolyongásnak köszönhető. A keresztény kultúrkörben a középkorig, talán Villonig, a sokak számára első modern (?) költőig és a vágáns költészetig lehet visszamenni Európában, aki/amely Csokonai távoli elődjének tekinthető.

Versei, a róla szóló mondák, anekdoták nemcsak szájhagyomány útján, hanem kéziratos formában is terjedtek, a felvilágosodás szelleme, a reformkor levegője ennek kedvezett, debreceni kollégista diákok istenítették, írták le és át műveit. Az természetes, hogy a „Te lehetsz írja sebemnek, gyönyörű kis tulipánt”-féle sorokból hamar énekelt dalok, sőt népdalok váltak. Az már kevésbé ismert, hogy Csokonait egyes vidékeken táltosnak, garabonciásnak tartották:

„Már kétéves korában folyékonyan olvasott, pedig senki sem tanította az olvasásra. A kéményfüstről megmondta, hogy melyik házban mit főznek. Mindenkinek tudta a nevét. Tudott beszélni az állatokkal, a madarakkal, a fákkal. Azt is tudta, hol volt elásva a kincs, de arról sohasem szólt senkinek sem, mert akkor megnémult volna.” (Hajdúhadházi monda)

Lukács László néprajzkutató, egyetemi tanár Debrecenben tanult, amikor Csokonai születésének 200. évfordulóját ünnepelték a cívisvárosban. Már akkor cikket írt az egyetemi lapban Csokonai néphagyománybeli szerepéről, s azóta is kutat ebben a témában. Kötetében fejezetekbe szedte az eltérő jellegű hagyományokat: az előbb idézett részlet a Hiedelemtörténetek Csokonairól című fejezetben olvasható, de Csokonai, illetve a neki tulajdonított jövendölések, az anekdoták, a népdallá vált versei és a tárgyalkotó népművészetben róla készült alkotások is külön fejezetbe kerültek.

Az anekdoták közül a legismertebb a csapot-papot otthagyó Csokonaié, de legalább ilyen érdekes történet az is, amelyben a szakácsné folyamatos noszogatására sem bírta társával abbahagyni a borozást, s csak az utolsó pillanatban, a beharangozáskor indult el prédikálni a templomba – ám a szakácsné megtréfálta, s „ágendás” könyvét a nagyon hasonló borítójú szakácskönyvre cserélte. Csokonai a megjelölt oldalon felütve a könyvet így kezdte a prédikációt: „Az ecetes uborkának eltevésiről…” Majd fejből kivágott egy olyan prédikációt, hogy azóta is emlegetik. Ez a történet Jókai Mórnak is nagyon tetszett, s az Egy magyar nábobban megemlítette. Hasonló történet, miszerint egy kártyabeli bon mot-ját fogadásból másnap beleszőtte a prédikációjába: „gaz a világ, tök a tromf”.

Efféle érdekes történeteket, átírt verseket, róla mintázott tárgyakat gyűjtött össze a legkülönfélébb forrásokból a szerző, s a kötet nem csak szórakoztat, hanem közelebb is visz Csokonai, a kor legnagyobb magyar költőjének és költészetének megértéséhez is. Iskolai felhasználásra különösképpen ajánlható.

Hogy költészete mennyire élő még ma is, arra elegendő két példa. Egyik verse megzenésítését tegnap este a minap elhunyt nagyszerű Darvas Iván tiszteletére sokadszor levetített, megunhatatlan, parádés szereposztású Liliomfiban hallhattuk (partnere Krencsey Marianne, továbbá Ruttkai Éva, Pécsi Sándor, Dajka Margit, Soós Imre…), s nemrég tűzte műsorra az Opera bohózatát, Az özvegy Karnyónét Ascher Tamás rendezésében.

„Az élők figyelmébe, a holtak emlékére” – ezzel zárja a kötet bevezetőjét Lukács László; fontoljuk meg és olvassuk, nézzük, hallgassuk (pl. filmen vagy hangoskönyvön a Dorottyát) Csokonait.

Fülszöveg

„A történeti mondák hősei néha nem történelmi személyiségek (királyok, hadvezérek), hanem irodalmi nagyságok, akiket sokszor természetfeletti erővel ruház fel a népi fantázia. Csokonai Vitéz Mihályról és Petőfi Sándorról számos mondát, anekdotát, sőt mesét is őriz a magyar elbeszélő hagyomány. Műfajilag a hozzájuk fűződő elbeszélések túlnyomó többsége anekdota, kisebb részben, kivált Csokonai esetében, hiedelemtörténet, hiedelemmonda. A Csokonairól szóló mondák mágikus erővel rendelkező embernek: táltosnak, garabonciás diáknak mutatják be a költőt. […]
Csokonai alakja nem csupán népünk elbeszélő hagyományában, hanem a tárgyalkotó népművészetben is megjelenik” – minderről és még számos, Csokonaival kapcsolatos érdekességről szól Lukács László új, olvasmányos kötete, amely egyaránt számíthat a kutatók és a széles olvasóközönség kitüntető figyelmére.
Lukács László 1950-ben született Zámolyon. Néprajzkutató, egyetemi tanár, a Szent István Király Múzeum főtanácsosa.

Lukács László:
Csokonai a néphagyományban

Ráció Kiadó, Budapest, 2007

Kartonált, 124 oldal
Felelős szerkesztő Szűgyi Zoltán
Borítóterv L. Simon László
Tördelés Layout Factory
Nyomás Mondat Kft.

978-963-9605-33-6