A Budapesti Fesztiválzenekar koncertje
Szerző: Lehotka Ildikó, 2025. december 10.
Fotók: Nagy Attila, Gulyás Emese
A december 3-i koncert (és a szokásosan még kétszer, december 2-án és 6-án játszott) műsorának anyaga mindössze 41 évet ölel fel. Kontinenseken átívelő műsor, három különböző műfaj, a XX. századi zenén belül három más-más stílus képezte a programot, nem mellesleg itthon ritkán hallható darabok szólaltak meg.
A hagyományos műsorrend szerinti nyitány helyett egy fiatalkori művet hallottunk, méghozzá Ligeti György Mifiso la sodo című kompozícióját. Ligeti még a zeneakadémiai éveiben írta a darabot 1948-ban, de három év elteltével átdolgozta. A cím a szolmizációs hangokból áll, a főtémára utal, amely remek, de egyszerű ritmikával szólal meg. Hangzását tekintve maga a mű kellemes, bár felbukkannak benne a későbbi időszak egyedi megoldásai. A mű egyfelől humoros, zenei poénokkal, egyes szakaszokban díszített, vidám karakterű A hallgató a viszonylag rövid mű által bepillantást nyerhetett Ligeti fiatalkori kompozíciós technikájára, a hangzásvilágra, amely gyökeresen eltér a például sokak által látott Shining (Ragyogás) című film egyes jeleneteiben használt komor, baljóslatú zenéjére.
Nyolc évvel később keletkezett Alberto Ginastera Op. 26-ös Hárfaversenye. A szólóhárfa ritka vendég a koncerttermekben. Ha meg is szólal a hangszer, akkor nagyzenekari művekben, esetleg kamarazenei formációkban van rá lehetősége. A hárfa az egyik legősibb hangszer, már az időszámítás előtti időkből maradtak fent szobrocskák hárfázó személyekről. Mára minden hangnemben lehet rajta játszani a pedálok segítségével. Hangja elbűvölő, nem véletlen, hogy már Orpheusz is az (akkori hangszerrel) lágyította meg a szíveket. Közép- és Dél-Amerikáben és Spanyolországban a gitár a legjellemző hangszer, de korábban a hárfa volt a legkedveltebb. A népi hárfák ma is a térségek kedvelt hangszere. Az 1958-ban keletkezett Ginastera-versenymű nagyon izgalmas, a hárfa teljes hangtartományát, a glissandókat, valamint az üveghangokat, az instrumentum ütőhangszerként szerepeltetését. A szerző tehát újraértelmezte a hárfát, annak esetenkénti megszólalásmódját, az addig szunnyadó lehetőségeket.
A két szélső tétel ritmikus, gyakran pontozott ritmusok teszik feszessé, utalásokkal a tüzes táncokra. A nagyzenekart használó mű leginkább a szólóhangszer miatt izgalmas. A hangszer hangja nem erőteljes általában, a zenekar könnyen elnyomhatja a szólistát. A koncerten a Budapesti Fesztiválzenekar David Robertson vezetésével rendkívül figyelt a hangerőre. A francia Xavier de Maistre, az egyik legelismertebb hárfaművész játékában gyönyörködhetett a hallgató. A hétpedálos hárfa csodásan szólt, a művész kifejezően játszott minden szempontból. A dinamikai árnyalatok, a karakterek nagyon jól megfogottak voltak, virtuóz módon játszott az 52 éves, szinte férfimodell kinézetű, kidolgozott izmokkal rendelkező művész. A hárfajáték nehézségére is ráláthattak az első sorban ülők: a vállra nehezedő nehéz hangszer pedálhasználatára, a hangszer pengetésére. Nem feltétlenül női hangszer az „angyali” hárfa, ahogyan sokan gondolják.
A szünet után ismét egy különleges művet hallhattunk, Carl Nielsen 4., A kiolthatatlan melléknevű szimfóniáját. A dán szerző műve 1915-ben keletkezett, így érthető, hogy az 1. világháború árnyékában komponált mű hangulatát a komorság, a sötét színek jellemzik elsősorban. „A zene maga az élet, és mint élet kiolthatatlan” – írta Nielsen, bár a műnek nincs megadott programja. A négytételes, tételközi szünetek (attacca) nélkül előadandó szimfónia talán legmegkapóbb tétele az intermezzo szerű második, de a legjellegzetesebb a zárás a két, a színpad egy-egy szélén szinte párbeszédet folytató két, a hangmagasságukat változtató timpani.
David Robertson vezényletével kidomborodtak a mű erényei. Bár a mű nem vonult be a köztudatba, és talán nem is fog, zenei szempontból remek előadást kaptunk, a zenekar minden tagja élvezettel játszotta a darabot. A hangszeres szólók, a hangszercsoportok játéka lekötötte a közönség figyelmét. Kellemes este volt.
