Owen Matthews: Sztálin gyermekei
(a papiruszportal.hu archívumából [2009])
Szerző: PP
Owen Matthews újságíró az Alexandra Kiadó meghívására, könyve megjelenése alkalmából érkezett néhány napra Magyarországra. Sajtótájékoztatón, könyvbemutatón és közönségtalálkozón beszél, beszélget a napokban Sztálin gyermekei. Három generáció szerelemben, háborúban című életrajzi ihletésű munkájáról, melyben nagyapjának és szülei különös szerelmének állít emléket. A kötetet húsz nyelven adják ki, s Kelet-Közép-Európában először nálunk.
„Úgy hisszük, a fejünkkel gondolkodunk, pedig valójában a vér irányít bennünket. Moszkvában mindenhol vért láttam magam körül. Szüleim életének visszhangjai kísértettek az életemben, olyan dolgok, amelyek mit sem változtak ebben a lüktető városban, amelyről azt hittem, az új, a jelen hatja át.”
A kiadó június 30-án délelőtt mutatta be a sajtónak új kötetét és egyben a könyv szerzőjét, akivel az Alexandra Pódiumon Halász Gábor szerkesztő beszélgetett, a tolmács pedig Rohály Andrea volt. (Utóbbi olyam kitűnően tette a dolgát, ami a könyvbemutatókon igen ritka: frappánsan, választékosan fordított, nyökögés, zavar, visszakérdezés nélkül.)
A kötet már önmagában is érdekesnek tűnik, hiszen egy mai moszkvai tudósító, újságíró, Owen Matthews, aki az Oxfordi Egyetemen történelmet hallgatott, orosz komisszár nagyapja sorsát fejti fel benne, akit soha nem is látott (1. generáció); majd szülei, orosz anyja és angol apja egymásra találását, romantikus szerelmét, ahogy túljárnak a KGB eszén (2. generáció); végül szó esik benne a kilencvenes évek Moszkvájáról, a féktelen építkezésekről, pénzhajhászásról, az előző, szűk évtizedek bepótolásáról.
Owen Matthews most a másik oldalon ült, nem ő kérdezett, de mint rutinos újságíró szimpatikus nyilatkozóként viselkedett: részletesen, lassan, világosan válaszolgatott Halász Gábor kérdéseire (majd türelmesen a közönségéire is, noha mindig akad legalább egy kérdező, aki nem is igazán kérdez, mint inkább elmondja a saját élettörténetét, véleményét – most is volt). Elhárította a munka „történészi” beállítását, úgy véli, hogy inkább újságírás, amit végzett, és nem történeti kutatás – ám a könyvet egy elképzelt skálán valahol a kettő közé lehetne elhelyezni.
Az első nemzedékből, nagyapjáéból, csupán egy személyt ismert, a nagynénjét. A generációt vizsgálva az volt számára a legfontosabb, nagyapja portréjának megrajzolásánál arra kereste leginkább a választ, hogy a jómódú családba született, majd serdülőként a bolsevik pártba lépő, hithű kommunista nagyapja életében lehetett-e olyan pillanat, amikor megrendült a bizalma a rendszer iránt.
A másik fontos kérdés, amit a középpontba állított, hogy miként fordulhatott elő, hogy jó emberek folyamatosan rosszat cselekedjenek, mi vezet ide egy rendszerben. A sztálini berendezkedést e történeten keresztül bárki számára közelivé, személyessé, átélhetővé akarta tenni. A szimpla elutasítás ugyanis kevés, ettől még nem értünk meg egy diktatórikus rendszert (sem). A szolzsenyicini „farkascsordát”, „farkasszellemet” is kereste, ami végül is mindegyikünkben benne van; a sztálini rendszer fogaskerekeit.
Beszélt szülei megismerkedésének ideje, a hatvanas évek Oroszországának statikusságáról és a kilencvenes évek féktelenségéről, arról az óriási kontrasztról, ami a két korszakot elválasztja. Ezt a könyvben is többször igyekezett megragadni.
A kötet más és más érzelmeket, reakciókat váltott, vált ki, attól függően, hogy Nyugaton vagy Keleten kerül szóba. Franciaországban például romantikus jelenségként fogják föl a korabeli Oroszországot, és a francia kiadó azért vette meg a jogdíjat, mert a mű témája ellenére „nem túl szovjetellenes”.
A másik véglet: Oroszországban viszont az embereknek általában elegük van a sztálinizmus felemlegetéséből, hiszen mindenkinek fűződik a korszakhoz családi tragédiája, a címbe így bele sem teszik majd (még nem jelent meg, hosszas huzavona előzte meg) a rendszercímkéző nevet. A putyini hatalom pedig minden kritikát, még a sztálini korszakét is, Oroszország megsértéseként fogja föl, ráadásul, amennyire lehet, próbálják fényezni Sztálin szerepét, rehabilitálni őt, új történelemkönyveket adnak ki stb. Ezt a jelenséget Matthews eléggé rémisztőnek tartja. Úgy véli, könyvének ott „furcsa” fogadtatása lesz, a politika nem fog rajongani érte, de az egyéni szinten kedvezően fogadhatják. A sztálini borzalmakon túl, amit mindenki ismer így vagy úgy, talán a szerelmi szál foghatja meg az orosz olvasókat, hiszen nem egy szokványos szerelmi történet („szovjet”-„szovjet”) áll a kötet középpontjában. (A könyvről hamarosan írunk.)
Családi háttér
Owen Matthews különleges története családjának három generációján ível át, melyek mindegyikébe a XX. századi Oroszország kataklizmaszerű eseményei szóltak bele. Matthew anyai nagyapja, Borisz Bibikov aparatcsik volt, aki mélyen hitt a nagy bolsevik kísérletben, melynek célja az új emberfajta: a homo sovieticus létrehozása. Az eszme iránti hűségét azzal is demonstrálta, hogy lányát Leninának nevezte el. Azonban második lányának, Owen anyjának születésének idején elkezdett kételkedni a sztálini módszerekben, főleg miután azok az 1931–32-es szörnyű éhínséghez vezettek. A mérsékeltebb Szergej Kirov mellé állt az 1934-es pártkongresszuson, amiért három évvel később Sztálin bosszút állt rajta.
Bibikovot letartóztatták, és mint a nép ellenségét elítélték és kivégezték. Feleségét, Martát a Gulagra küldték, két fiatal lánya pedig lényegében árva lett. Kész csoda, hogy kisebbik lány, Ljudmila, Owen anyja életben maradt, de élni akarásának köszönhetően a kanyarótól az éhezésig mindent túlélt.
Miután végigszenvedte a szovjet árvaházakat, rokonokhoz került, konokul tanult, végül bejutott a Moszkvai Egyetemre, ahol találkozott Mervynnel, Owen apjával, aki oxfordi diákként ott folytatott posztgraduális tanulmányokat. Ezt követő szerelmükről és a külön töltött hat évről mindennap levélben számoltak be egymásnak. Ljudmila és Mervyn – vagy Mila és Mervuszja, ahogy egymást hívták – újabb csodát műveltek: úrrá lettek a hidegháborún, és összeházasodtak.
A Sztálin gyermekei számos szívszaggató pillanattal szolgál, de a legszomorúbb talán az, ahogyan Mila és Mervyn románca kialudni látszott, mikor küzdelmük végre véget ért. Az utazás fontosabbnak bizonyult, mint maga az úti cél. Ahogy Matthews írja: „Habár a levelek fájdalomról árulkodnak, azt hiszem, ez egyben szüleim életének legboldogabb időszakát jelentette.” A sivár angliai házasélet ég és föld volt az ostoba moszkvai KGB-sek átrázásához képest. Matthews maga is alaposan meglepődött azon, amit szülei életéről megtudott. (The Independent – Hagen Péter fordítása)
A szerzőről
Owen Matthews Londonban született. Legújabb kori történelmet hallgatott az Oxfordi Egyetemen, újságírói pályafutását 1994-ben kezdte a boszniai Szarajevóban. Később egy angol nyelvű moszkvai napilap, a Moscow Times újságírójaként dolgozott, de írásai megjelentek többek között a The Times, a Daily Telegraph, a Spectator, a Times Literary Supplement és az Independent hasábjain is. 1997-től a Newsweek tudósítója Moszkvában, ahonnan a második csecsen háborúról, az orosz politikai és társadalmi életről számolt be, majd 2001-ben Isztambulba költözött, ahonnan a közel-keleti eseményekről tájékoztatta a magazin olvasóit. 2001-ben szemtanúja volt az afganisztáni Pandzsir-völgy amerikai bombázásának, és tudósított az iraki háború első két évéről. Jelenleg a Newsweek irodavezetője Moszkvában, ahol feleségével és két gyermekével él.
Fülszöveg
1937-ben Borisz Bibikov, a fiatal komisszár búcsúcsókot nyomott két kislánya homlokára, és lesietett a lépcsőn az odakint várakozó fekete szolgálati Packardhoz. A családja ekkor látta utoljára. A sztálini titkosrendőrség börtönében a lojális pártember a forradalom ellen elkövetett groteszk bűnök sorát vallotta be. Feleségét a Gulagra hurcolták, a kis Lenina és Ljudmila pedig magukra maradtak, s a második világháború zűrzavarában elszakadtak egymástól. Csak két évvel később, egy rendkívüli véletlen folytán találkoztak újra egy háborús árvák által benépesített, éhező uráli városban.
Ljudmila hozzászokott, hogy mindenért meg kell küzdenie, és amikor a hidegháború csúcspontján Moszkvában megismerkedett egy külföldi fiatalemberrel, és beleszeretett, tudta, hogy azért is harcolnia kell majd, hogy együtt lehessenek. Mervyn Matthews, aki naiv módon rajongott Oroszországért, veszedelmes játékba kezdett a KGB-vel. A dolog végül balul végződött, Mila és Mervyn pedig hirtelen a nemzedéküket meghatározó ideológiai szakadék két ellentétes oldalán találta magát. Hat éven keresztül naponta írtak egymásnak, a levelek tartották életben szerelmüket – néha kétségbeesett, néha humoros levelek, amelyeket áthat az olthatatlan remény, hogy végül újra összeköthessék az életüket.
Évtizedek múltán Owen Matthews rekonstruálja nagyapja halálig vezető útját a sztálini tisztogatások poklában, szülei szerelmének történetét pedig leveleikre és emlékeikre támaszkodva meséli el. A család történetét át- meg átszövik a szerző saját emlékképei a kilencvenes években fiatal újságíróként Moszkvában töltött időkről. A könyv nyers hangvételű, eleven krónikája egy fiatalember küzdelmének, hogy megértse szüleit és a különös országot, amely „megteremtette, felszabadította, és kis híján elpusztította” őket.
Owen Matthews: Sztálin gyermekei
Alexandra, Pécs, 2009
Fordította: Csonka Ágnes
Kötött, 135×208 mm, 296 oldal
