Bryn Terfel áriaestje
a papiruszportal.hu archívumából [2012]
Szerző: Lehotka Ildikó
Egy-egy világsztár érkezését fokozott várakozás előzi meg, kíváncsian ül be a közönség a koncertterembe, így történt ez Bryn Terfel esetében is. Nem egy neves énekes járt már a Művészetek Palotájában vagy az operaházban, olyan is előfordult, hogy a hallgatók csalódtak. Ami közös volt az előadókban, az a személyes varázs, a kisugárzás, ami lemezen nem biztos, hogy átüt, érvényesül, élőben látni őket egészen más, a hallgató részese lehet-lesz a művek életre kelésének.
A walesi basszbariton műsorának anyagát a 2009-ben megjelent, a kritikusok által mind a zenei anyagot, mind a kivitelezést jócskán elismert Bad Boys című lemezéről választotta, többé-kevésbé ismert áriákat énekelt. Három részletet kaptunk a könnyedebbnek tartott művekből, a hivatalos programot tekintve, és jócskán szerepeltek zenekari részletek, egy kórusbetét is. Tulajdonképpen érezhetnénk vegyes felvágottnak az egészet, mégis kerek egységbe állt össze a műsor, talán az Orfeusz az alvilágban nyitányára kellene magyarázatot keresnünk.
Az első részt veretes áriák és zenekari részletek alkották, Bryn Terfel Verdi A végzet hatalma nyitánya után lépett színpadra, Donizetti Szerelmi bájitalából Dulcamara belépőjével. Terfel megjelenése egy pillanatig sem éreztette azt, hogy egy csúcson levő művészt köszönthetünk, nemcsak a frakk hiánya, hanem a bájitalnak behozott sörök is – az egyiket egy néző kapta meg – ezt a képet erősítették. Terfel élt a színpadon, eljátszotta a szerepet, ezt humorosnak éreztük, nem erőltetettnek. Majd jött egy igazi rosszfiús szerep, Mefisztóé, Boito Mefistofele című darabjából, az opera műsoron van az Andrássy úton is. Terfel jól, de nem tökéletesen hozta a félelmetes, cinikus hőst, fütyült is, Gounod Faustjának szintén Mefisztó szerepében (a Rondót énekelte) azonban nagyszerű volt. Talán a legkifejezőbb előadást Weber A bűvös vadász című operájának Caspar első felvonásbeli áriájakor éreztem; Terfel elementáris erejű „Triumph”-ot énekelt, hangerő tekintetében itt kaptuk a legerőteljesebbet. Verdi Otellójából Jago második felvonásbeli áriája szólt a szünet után, a művész immár öltönyben volt, a zenekar sokszor elnyomta az énekest, és itt hallottunk igazi, élő, tartalommal teli pianót Terfeltől. A kezdetben Mozart-szerepeiről ismert énekes sok műfajban otthon van, ugyanolyan jól kelti életre Bicska Maxit, Sporting Life-ot, Sir Rodericket, mint a veretes operai antihősöket, erről a második rész műsorában szereplő áriák alapján meggyőződhettünk. A jócskán lefogyott Terfel igazi átváltozóművész, mindig megtalálja azt a karaktert, ami az adott szerephez való, nem uniformizálja a rosszfiúkat. Karizmatikus embert ismerhettünk meg, igazi showmant, aki nem mellesleg nagyszerű énekes. Akik látták a művészt egy teljes szerepben, itthon a leginkább hozzáférhető a Metropolitan Opera egyik Wagner-előadása volt, tudták, mit is kaphatnak Terfeltől. Természetesen egy áriaest egészen más, mint egy főszerep eléneklése, míg az előzőben a felépítés is nagyon fontos, az áriaesten a gyors váltások a legnehezebbek, a színességre törekvés, a karakterváltás, ezzel nem maradt adós Terfel.
A koncerten a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara játszott, nagyszerűen. Az első nyitány (Verdi: A végzet hatalma) kitűnő volt, a vonósok csodálatosan szóltak, puhán, lágyan, érzelmesen. A karmester Gareth Jones elképzelése tetszett, a pontosságra, szépségre törekedett. A szintén walesi Jones Mozart Don Giovanni operájának nyitányát biztonságra törekedve vezényelte, kimaradt a vészjósló karakter, a gyors résznél a pezsgés, az izgalom, a csodálatos mozarti megoldások, és ez nem a zenekar hibája volt. Hasonlóan jelentéktelennek tűnt Saint-Saëns Haláltánca, egyenelképzeléssel párosítva. A hegedűszóló plasztikusan szólt, a zenekar is szépen játszott, de valójában csak töltelékszámnak éreztük a darabot. Puccini Toscájának az első felvonást záró Te Deumja, mely hihetetlen erejű, sajnálatos módon nem hozta azt a katarzist, mely jellemzi a darabot. Hiába szólt nagyszerűen az Opera kórusa (karigazgató Szabó Sipos Máté), a zenekar, hiába énekelt Terfel nagyszerűen, a karmesteri elképzelés sehol nem nyilvánult meg. Az énekkar Gounod Faustjának Katonakórusát fantasztikus jól énekelte (kottából), tömör, homogén hangzást, nagy hangerőt kaptunk.
Terfel két ráadást is adott, reméljük, egyszer egy teljes operát énekel majd nálunk.
