Palánkay Klára emlékezik
a papiruszportal.hu archívumából [2008]
Szerző: Lehotka Ildikó
A díva kifejezés mára elcsépeltté vált, nem fedi azt a jelentéstartalmat, mint mondjuk harminc-ötven évvel ezelőtt. Díva ma bárki lehet szinte, úgy, hogy túl sok mindent nem is kell letenni az asztalra. Pedig dívának lenni megkövetel egyfajta viselkedésmódot, tájékozottságot a művészetekben, az emberi tartást nehezebb helyzetekben is. Úgy kell megjelenni, hogy mindenki odafigyeljen, ne maradjon kétség afelől, hogy itt valami történik, valaki megérkezett. Palánkay Klára ilyen volt.
Várkonyi Judit nem véletlenül adta ezt a címet Palánkay Klára visszaemlékezéseiből összeállított könyvének, hiszen Palánkay meg tudott jelenni, adott a kinézetére, kegyeit többek közt Tito is kereste. Úgy fogadta a vendégeket, ahogy az dukál, még idős korában is, aranyszélű tányérból a sütemény stb. El tudta választani a magánéletet a művészi hivatásától, szinte semmit nem mond két házasságáról, de nem is az olvasóra tartozik. Megtehette, hogy egy-egy jól irányzott mondattal helyre tegyen bárkit. Arra is volt ereje, hogy a fiatal generáció tagjait megnézze az operában, nem sokan teszik meg ezt. Szenvedélyesen énekelt, szenvedélyesen élte meg szerepeit, királynői tartása különleges megjelenést biztosított számára az életben és a színpadon. Palánkay Klára azt is tudomásul vette, hogy külföldre alig utazhatott, díjakat nem osztottak neki (Kodály javaslatára sem), lemeze nincs, az etalonnak számító, első Kékszakállú megjelentetésével kapcsolatos visszásságokat is csak megemlíti. Ahogy azt is, hogy pályáját miért szakította meg olyan hirtelen. Bár állami kitüntetést nem kapott, mindennél ékesebben beszél a zenei szakma által javasolt két díj: elsőként kapta meg a Bartók–Pásztory-díjat, és az operaház örökös tagja címet is kiérdemelte.
Egy nagy ívű, egészen különlegesen induló karrier kibontakozását olvashatjuk, az első szereptől – mely főszerep, Amneris – az énekesnő számára legkedvezőtlenebb időpontban való nyugdíjba vonulásáig. Az énekesnő a mezzo szerepek mellett altot és magas mezzót is, majdnem szopránt énekelt, hangját úgy kímélte, hogy nem fogadott el olyan Wagner-szerepet, ami később visszaütött volna. Szerepei színészi megvalósítására is törekedett, hajlandó volt időt szánni külön próbákra. Filmen is látható, az Erkelről szóló műben Gertrudis halálakor például legurult a lépcsőn, nem kellett dublőr. A visszaemlékezés majd minden pillanata melegséggel átitatott, a rendkívül humoros, néha a szurkapiszkától sem mentes (a mai sztárocskákat velősen jellemző rész), a pálya szeretetéről szól, az életigenlésről. Palánkay 1944-es viharos pályakezdése – gyaloglás Kőbányáról az operába, a romok takarítása, éhezés, nyomor – nem vezetett a világhírig a különleges politikai helyzet miatt. A kollégákról szinte csak jót mond, elnéző azok rigolyáival szemben. Elénk viszont egy pezsgő, életteli világ tárul, ahol a művészek emberi tulajdonságai is megvillannak. A Nádasdy szófordulatával „Magyar Állami Viperaház” Palánkay és művésztársai, Székely Mihály, Némethy Ella, Delly Rózsi, Simándy és a többiek idején – annak ellenére, hogy nem mehettek külföldre – világviszonylatban is nagyszerű volt. Egy idős asszony visszaemlékezését olvashatjuk, aki szelíd derűvel, fiatalos hévvel gondol a múltra, de a valóságban él.
Bartók Kékszakállúja első felvételét is Palánkay Klára és Székely Mihály énekelte, a Ferencsik vezényelte felvétel díjat kapott. Az más kérdés, hogy melyik kiadóé ez a díj.
A könyvhöz egy cédémelléklet is tartozik, Palánkay művészetét dokumentálja a kilenc felvétel. A hang gyönyörű, az előadások hőfoka az egekben. Nem csak a vocéban gyönyörködhetünk, hanem az ötven-hatvan évvel ezelőtti előadói stílust is megízlelhetjük az énekesnő férjének jóvoltából, ő bocsátotta rendelkezésre a hangfelvételeket.
Várkonyi Judit másfél évig járt rendszeresen az énekesnőhöz, ezekből a beszélgetésekből szerkesztette érezhető szeretettel a könyvet és egyben kordokumentumot. A nagybeteg Palánkay még átnézhette a könyvet, tavaly óta azonban ismét szegényebb a művészvilág egy nagyszerű, példás életű énekessel.
Azt a pazarlást, aminek most látjuk kárát – a legnagyobbakkal sem készültek felvételek, vagy csak minimális számban –, az utókor sínyli meg. Az aranykor eltűnt. De lesz-e még egyszer?
Fülszöveg
Díva volt, istenített énekesnő, varázslatos művész és csodálatos asszony. A színpadon – és az utcán is. Sokoldalú, szellemes, derűs egyéniség, az Operaház háború utáni aranykorának részese, tanúja, és mint kiderült, remek krónikása.
„Bravó, Palánkay!” Huszonöt éven keresztül számtalanszor ünnepelték így hazai és külföldi színpadokon parádés mezzoszoprán-szerepekben, sikerdarabokban. Legnagyobb diadalát azonban a Kékszakállú Juditjaként aratta: ott Székely Mihállyal együtt magáért a műért, a közönség figyelméért is meg kellett küzdenie. Alázatos és fegyelmezett művész volt, mindig a produkció egészét tartotta szem előtt, ezért szerette őt a legtöbb rendező, karmester, díszlet- és jelmeztervező, varrónő és ügyelő.
Palánkay Klárát megérte tanítani, instruálni, sztárolni, körülrajongani, kiszolgálni, mert minden figyelmet kamatostul fizetett vissza. Megérte öltöztetni, mert tudta, hogyan kell egy ruhát viselni. A társasági lapok szerint ő diktálta a divatot Budapesten…
És mindezt olyan elevenen, olyan dramaturgiai tehetséggel és olyan színesen meséli el ebben a könyvben, hogy mi is csak azt mondhatjuk:
Bravó, Palánkay!
Várkonyi Judit:
A Díva
Palánkay Klára emlékezik (CD-vel)
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008
Kötött, 192 oldal
ISBN: 9789630785006
