állva tapsolták meg a fiatal zongoraművészt
a papiruszportal.hu archívumából [2006]
Szerző: Lehotka Ildikó
Április 9-én Bogányi Gergely koncertjét hallhatta a közönség a Zeneakadémia nagytermében. A Kossuth-díjas fiatal zongoraművész több mint egy éve tartott szólóestet a fővárosban. A műsor összeállítása nem volt hétköznapi: Liszt Funerailles-a után Chopin hat dalának Liszt-féle átirata, majd négy Schubert-dal szintén Liszt-átirata következett. Szünet után az egyik legszebb Schubert-zongoraszonáta, a c-moll (D. 958.) zárta le az estet.
A választás napjára eső koncertre rengeteg néző volt kíváncsi, a színpadon is ültek, a közönség soraiban ismert zongoristákat is láthattunk.
Liszt Funerailles című zongoraműve már maga próbakőnek számít: a lassú tempó kitöltése nehéz feladat elé állítja a szólistát. Ha nem elég intenzív az előadás, könnyen unalmassá válhat a mű. Bogányi Gergely keze alatt nemesen, telt hangon szólt, ha kellett, zúgott a Bösendorfer, melyet egészen koncertkezdésig hangolt a zongorahangoló. Nagy, átfogó íveket hallhattunk a zongoraművésztől, a dinamikai arányok is kellően elkülönítettek voltak. A kiegyenlített akkordok tömören sorakoztak egymás után, minden hang azonos hangerővel, azonos intenzitással szólt.
A hat Chopin-dalátirat viszonylag ritkán hallható koncerteken, pedig ötletesek, humorosak, viszonylagos rövidségük a kezdő zenehallgatókat sem riasztja el a koncertre járástól. Jól megfogott karaktereket, ízes, táncos tételeket játszott Bogányi Gergely.
A közönség (ritka eset) nem tapsolt közbe, a krákogástól, köhögéstől azonban még nem szabadult meg a nagyérdemű.
Schubert dalai különösen szépek, egy-egy hangulat, pillanat nagyszerű megzenésítése miniatűr formában, a zongorakíséret a zeneszerzőnél már a dal szerves része. Ezért is nehéz az átiratokat úgy tolmácsolni, hogy ne sérüljön az eredeti elképzelés, érvényesülhessen a kétféle (zongora és ének) hangszín, ne csak a hangokra redukált átirat maradjon meg az eredetiből. Mind a Chopin-, mind a Schubert-dalok tolmácsolása csak igen felkészült, technikailag tökéletesen felkészült előadónak sikerülhet, melyhez természetesen még sok minden járul: a stílusok ismeretétől kezdve a dallamvezetésig vagy éppen a harmóniakiemelésig. De a legfontosabb a mű által megkívánt (a sokszor megfoghatatlan, szavakkal nem kifejezhető) zenei megfogalmazás.
Mind a négy dalátirat gyönyörűen szólt. Záró darabként az Erlköniget hallhattuk. Schubert 18 éves korában írta Goethe versére (aki nem volt kíváncsi a megzenésítésre) ezt a gyönyörű dalt, ezzel némi hírnevet szerezve magának. A Rémkirályt nemcsak zongorára, de hegedűre (szólóhangszerre, de duóátirat is született a darabból) is átírták (a hegedűsök nehezebbnek tartják, mint az összes Paganini-capricciót együttvéve). Az első két ütemnél már nem volt kétséges, hogy valami nagyszerű előadás van születőben, és nem csalódtunk. A ballada szövege megjelent a zenében, a halálos beteg fiú, a kétségbeesett apa és a rémkirály a fiúhoz szóló csábító szavai, a halálba való rohanás mind-mind gondosan megfogalmazva, különböző hangszínnel és karakterrel (melyek közül a rémkirály témájának valószínűtlenül éteri billentésmódja hihetetlen volt) jelent meg.
Technikailag mindegyik darab nehéz, a szólóesteken általában csak egy-két, ebben a műsorban szereplő vagy ilyen virtuozitást igénylő művet szoktak játszani. Külön ki kell emelni Schubert egyik utolsó szonátáját, hiszen ez a mű (is) a zeneszerzőre oly jellemző érzelmi világát tárta fel, mely miatt sokunknak egyik kedvenc zeneszerzője.
A szünet (a hangoló újra hangolta egész szünetben a zongorát) után került sor a szonáta előadására. Az első ütemek után sajnos valami történt az Asz hanggal (Bogányi Gergely szerint nem törhetett volna el, ilyen nem létezik), így a koncertet csak majd félórás várakozás után tudta folytatni a zongoraművész. (Nagy sikere volt a zongora szétszedésének, rengetegen álltak a pódium előtt, hogy láthassák a szétszedett zongorát és a hangoló szakszerű munkáját.) A közönség nagy része azonban bent maradt a teremben, és türelmesen várta a koncert folytatását. Ha az előadás első fele nem lett volna olyan nagyszerű, sokan hazamentek volna, ám csak néhányan tették ezt. Sajnálhatják.
Ez a gyönyörű szonáta, Schubert késői (késői? hiszen 31 évesen, halála évében írta) műve azt a gazdag, de szemérmes érzelemvilágot, meg nem értettséget ábrázolja, ami egyedülálló a zenetörténetben. Ezért is oly nehéz előadni a műveit, hogy mondanivalója, ne csak a puszta hangok, eljuthasson a hallgatósághoz. Míg a koncert első fele nagyobb teret adott a virtuóz művek előadásának, a szonátában a zenei gondolatok megfogalmazására, kifejezésére esett a hangsúly. Átgondolt, érett tolmácsolást hallhattunk, mindenféle sallangtól és a romantikus daraboknál megszokott, sokszor elvárt tempóingadozásoktól mentesen. Letisztult, minden ütemében kidolgozott szonátát játszott, ahol a feszültség végig megtartott volt, különösen az első tételben. Az egész koncertre jellemző volt a hallgatóság figyelme, nemhiába mondta Bogányi Gergely, hogy a zongora talán a közönség hatására tört el. A szonáta végén a hallgatók állva tapsolták meg a fiatal zongoraművészt (rég láttam ilyet), aki Liszt XV. magyar rapszódiáját játszotta ráadásként. A Rákóczi-indulót, talán nem véletlenül. Briliáns technikai kivitelezésben hallhattuk ezt a művet is, nem győzöm hangsúlyozni, ennyire nehéz, kézgyilkoló darabokat ritkán hallani egyetlen este. Nagyon jó koncertet láthattunk, hallhattunk.
A műsor:
Chopin–Liszt: 6 dalátirat
Madchens Wunsch
Frühling
Das Ringlein
Bacchanal
Meine freuden
Die Heimkehr
Schubert–Liszt: 4 dalátirat
Du bist die Ruh
Auf dem Wasser zu singen
Die junge Nonne
Erlkönig
Schubert: c-moll szonáta D. 958.