és a krakkóiak
a papiruszportal.hu archívumából [2007]
Szerző: Lehotka Ildikó
Rövid időn belül két, legendássá vált zeneszerzőt üdvözölhettünk Budapesten. Steve Reich, a repetitív zene képviselője, kidolgozója, akit 70 éves születésnapja alkalmából üdvözölt a világ számos koncerttermének közönsége, a londoni Guardian szerint „megváltoztatta a zenetörténet irányát”. Ugyanez elmondható Krzysztof Pendereckiről (megh. 2020, a szerk.), aki a lengyel avantgárd egyik radikális zeneszerzője Lutoslawsky mellett. Az élő ikon nemcsak zeneszerzőként, hanem karmesterként is bemutatkozott a február 15-i koncerten a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.
Szomorúan láttam, hogy az embereket nem vonzotta Penderecki jelenléte. A második és harmadik szintet lezárták, így a földszinten és az első emeleten szinte nem volt üres hely. Talán nem kellően hirdették az eseményt, talán mindenki azt hitte, hogy már nincs jegy, bár az interneten a megfelelő honlapon megtalálható, hol és mennyi van még, mindenesetre a lengyel zeneszerző budapesti fellépése több érdeklődőt kívánt volna. A koncertprogram mindössze két darabot tartalmazott, Mendelssohn csodálatos Skót szimfóniáját és Penderecki 2001 júliusában először bemutatott Concerto grossóját.
Mendelssohn III., Skót szimfóniája egy skót utazás hatására született. Mendelssohn nemcsak naplót vezetett utazásáról, nem csupán a hangulatokat, zenei élményeket jegyezte le, készített kompozíciós vázlatokat, hanem meglepően finom ceruzarajzokat is készített kirándulásairól. A szimfóniát 1842-ben mutatták be Lipcsében. A Sinfonietta (a jegyen Sinfonia) Cracovia előadásában hallhattuk a művet. Az alapvetően vonósokból álló együttes 1990-ben alakult, az Európai Kulturális Díjat is elnyerte. Ezért meglepő volt, hogy éppen a vonósok játéka nem volt kiemelkedő. Ehhez az is hozzájárult, hogy a 8-8 első és második hegedű mellett hat cselló és 4 bőgő alkotta a vonóskart. A hegedűk hangzása átlagos volt, sokszor szenvtelenül szólt, különösen a második tétel elején, bár a zenészek látható élvezettel játszottak. A forte állásokban rendre lesöpörte őket a négy kürt elemi erejű és hangszínű megszólalása. Nem is a rézfúvósok hangereje volt sok, hanem a vonóskar kevés. A kürtösök a hangszerben felgyülemlett párát jó magasról eresztették le, ez elég furcsán hatott, diszkrétebben szokás. A második tétel kezdése elég hektikusra sikeredett, majdnem szétcsúsztak, de nem csak ott fordult elő az esetleges belépés. Azonban gyönyörű pillanatai is voltak a szimfóniának, a harmadik tétel egyre halkuló, semmibe vesző lezárása mellett az utolsó tétel fuvola-oboa együttjátéka csak ritkán hallható ilyen csodálatosan. A két hangszer hangja homogénné vált, a fuvola dallamát úgy folytatta az oboa, hogy semmiféle törést nem hallhattunk.
A szimfónia rengeteg különleges részletmegoldást tartalmazott. A cezúrák, lassítások magukon viselték a karmester elképzelését, azonban a mű – a nagyszerű részek ellenére – mozaikokban maradt, nem állt össze egységes egésszé. A karmester a tételek közti szüneteket a szerző előírása szerint rövidre hagyta.
A szünet után Krzysztof Penderecki Concerto grosso című, három csellóra és nagyzenekarra írt művét hallhattuk. A cím maga is utal a régi műfajok felidézésére, a hangszerelés, dallam pedig különböző korokat idéz. Penderecki is – legtöbb zeneszerzőtársával egyetemben – radikális zeneszerzői technikája után talán megnyugvásként, talán a mindenáron való újítás ellentételezéseként, visszatér a klasszikus hagyományokhoz. Talán ez egyfajta összegzés, tán tiszteletadás az elmúlt koroknak, mindenesetre a rendkívül pulzáló, az erőszakosabb, drámaibb karakterek uralták a művet. A három csellista, az orosz csellóművésznő, Tatjana Vasziljeva, a magyar Fenyő László és a Zágrábban született Monika Leskovar játéka közül Fenyő Lászlóé tetszett a legjobban. Míg Vasziljeva előadása forszírozott volt, technikája az orosz iskolára épült, Leskovar a romantikus előadásmintát követte, csak a tartott hangok végén vibrált, hangszerének hangja nem ehhez a műhöz illett. A közös játékban mindhárman figyeltek egymásra, az imitációk egymásból nyíltak. Érzékeny előadásukból kitűnt, hogy szeretik a művet, nemcsak a felszínt, a hangokat játszották, hanem a mélyebb rétegekbe is leástak.
A zenekar hangzása jóval meggyőzőbb volt, mint a szimfóniában, holott a megvalósítás sokkal bonyolultabb az ilyen jellegű műveknél. Bár a zenekari anyag nem a klasszikus versenyműveknél szokásos, kíséretre szorítkozó, a mű minden pillanata intenzív volt, az érzelmeket szuggesztíven ábrázolták. A karmester-zeneszerző Krzysztov Penderecki zenei elképzeléseit plasztikusan érvényre juttatta. Érdemes volt látni-hallani a nagy zeneszerzőt karmesteri szerepében is.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2007. február 15.
Comments on “Krzysztof Penderecki”