Gombor József (1962-2021) interjú
a papiruszportal.hu archívumából [2004]
Szerző: Nagylóczi
Aki az idén volt a Művészetek Völgyében, s elment Taliándörögdre, az biztos találkozott Gombor József festőművész képeivel. ő az, aki manókat, gyökereket, törpéket, boszikat, ördögöket és megannyi mesefigurát fest, akik léteznek, csak mi nem látjuk őket. A képei szuggesztívek, a mesék világába röpíti a nézelődőt, megfűszerezve bujasággal, erotikával. Belépve a galériába, meditatív zene kering, és a falakon színkavalkád pompázik. A ház tele festményekkel, s köztük csücsül az alkotójuk. Gombor vizionalista – hirdeti a cégtáblája már messziről.
– 1962-ben születtél, s tősgyökeres veszprémi vagy. Mikor kezdtél el festeni?
– Veszprémben nőttem fel, és nagyon régóta festek, úgy 1980-tól. Előtte volt egy kis vállalkozásom.
– Ez volt a cédébolt?
– Igen, ebből kiszálltam, mert nem az én világom. Aztán kiköltöztem a Bakonyba, Csesznekre. Ott remetéskedtem egy kicsit. De az nem jött be. Éjjel-nappal inspirációkat gyűjtöttem. Tehát mentem mindenfelé kirándulgatni, s fotózgattam közben. Akkor ilyen típusú képeket készítettem, erdei-manós, köves, gyökeres képeket. Aztán a Bakonyból most leköltöztem Vászolyra. Úgy néz ki, hogy végleges állomás, legalábbis szeretném. Nagyon klassz kis hely tószínpaddal meg nyári rendezvényekkel. Aztán nyártól egész tavaszig nagyon nagy nyugalom van, s csend. Lehet festeni mindennap.
– Hogyan fogadtak be Vászolyon? Könnyen integrálódtál?
– Kezdetben nem nagyon fogadtak be, mert nem dolgozom mindennap. Nem kelek fel reggel 5-kor, nem megyek a busszal, mint a többi „rendes” ember. Miből él ez a fickó, és hogy néz ki? Aztán látták, hogy miket csinálok, s azt is, hogy sokan felkeresik a galériát. Így előbb-utóbb elfogadtak. Először bolondnak kiáltottak ki, hogy ilyen képeket festek, meg: „ezt úgysem lehet eladni”. Utána megváltozott a véleményük, mikor látták, hogy voltak kiállításaim.
– Honnan jöttek ezek a motívumok: a manók, a boszorkányok, az ördögök?
– Volt egy nagyon klassz tanárom, Újhelyi Gábor festőművész Várpalotán. Az volt a tanítási módszere, hogy a lapnak az egyik felére egy gyökeret kellett rajzolni, a másik felére pedig azt, amit látsz a gyökérben. Aztán ez bennem elindított egy olyan agyi folyamatot, amit megállás nélkül ontottam, tehát egy gyökérről csináltam 10-15-féle verziót is. Végén azt mondta, már nem kell magát a gyökeret lerajzolnom, hanem csak amit látok benne. Tulajdonképpen tőle indult az egész festészeti vonal. Mivel az egész családban mindenki iparos, és semmilyen téren, tehát még visszamenőleg se folytatott egyik rokonom sem művészi tevékenységet, e felé hajló egyedüli emberke csak én vagyok. Édesapám villanyszerelő volt. Sőt, az ő apja meg a nagyapja is.
– Amolyan fekete bárány voltál?
– Igen!
– A családod hogy fogad el? Tudom, hogy elváltál, most a második feleségeddel élsz, aki szintén festőművész.
– Már a harmadik. Nem nagyon tudják tolerálni, mert ugye a téli időszakban van úgy, hogy az ember depresszióba esik, vagy elmegy bulizni, inni, vagy éppen nincs pénze. Ez a művészi életforma, egy nagy hullámvölgy. Egyszer fent, egyszer lent. Egyszer nagyon sok pénzed van, egyszer pedig egy filléred sincs. Ezt vagy bevállalja valaki, vagy nem. A mostani kapcsolatom ilyen szempontból tiszta. ő is festő, csak porcelánokat fest. Most fogunk összeházasodni, nemsokára. Csak még el kell válnom az előző feleségemtől, akit most nem találnak pillanatnyilag. 3 éve nem láttam, és hónapok óta keresi a BM-nyilvántartó. Addig nem lehet elválni. Szüleim teljesen közömbösen fogadtak. Azt sem mondták, hülye vagyok, azt sem, hogy nem. Egy öcsém van, aki teljesen más világ. ő először Villa-Mediciben volt főpincér. Most egy étteremben főpincér, és vett két pizzériát, tehát vendéglátó-ipari vonalon működik. Szerinte menjek el dolgozni, és hagyjam abba az egészet, mert ez hülyeség, és ebből nem lehet megélni. ő más világ. Nem is nagyon tartjuk a kapcsolatot.
– Két gyermeked van, ikrek.
– Tízévesek, és Szekszárdon élnek. Jó messze. Sajnos a gyermekeimmel nem tartom a kapcsolatot, mert nem olyan a viszonyom a volt feleségemmel. Csak úgy néha telefonálgatunk. Megvárom, míg megnőnek, és utána.
– Gyerekeid tehetségesek? Rajzolnak, festenek? Van bennük valami?
– Inkább a lányom, a fiam egyelőre még nem. De ezt még meglátjuk.
– Kollegáiddal milyen a viszonyod? Be tudtál illeszkedni?
– A veszprémi művész, az egy külön világ. ők senkit ne fogadnak be. Én próbáltam egy párszor felvenni velük a kapcsolatot, de azt mondták, hogy giccset csinálok. Nem tartom magam „ah” olyan nagy művésznek, hogy festek egy szürke vonalat jobbról, egy kéket balról, és ráírom, hogy Nyitány az égbolt felé három dimenzióban című alkotás, amely 1,5 millió Ft-ba kerül. Ez az én kis külön világom, és bevállalom. Ez egy klassz dolog. Az bizonyítja legjobban, hogy érdeklődnek iránta, keresik, hogy egyre több helyen van kiállításom. Volt az Articsóka étteremben, Budapesten az Erkel Színházban, és most lesz szeptemberben a Magyar Rádió Márványtermében. Tehát a pesti kiállítások egymást vonzzák. Megnézegetik olyan emberek is, akik ezzel foglalkoznak, és így beindul egy vonal.
– Az emberek szeretnek dobozolni. Be tudod határolni a művészetedet, hogy hova tartozol?
– Kicsit szürrealista, kicsit szimbolista. Inkább Gombor-stílus, most már így nevezem.
– A képeid tele vannak szexualitással, erotikával, bujasággal. Ez honnan jön? Belőled?
– Eléggé zűrös viszonyaim voltak, és lehet, hogy kifestettem magamból. Mindig az akkori lelkiállapotomnak megfelelő színvilág van a képeimen. Tehát hol sötét, hol világos. Amilyen éppen vagyok. Sokan mondják rám, valami depresszív emberke lehetek, hogy ilyen képeket festek, mert ijesztőek. De ettől függetlenül a vevőim jó része ügyvéd, orvos, és totál intellektuálisak. Mindennapi életüket hajszoló emberek magukba fognak, aztán megnézik a képet, majd megveszik, és enyhíti az ő saját kis gondolatvilágukat. Megindítja belső lelki világukat.
– Van technikai módszered, konkrét témád előre? A meséket szereted?
– Szeretem. Sosem tudom előre, hogy mit festek. Sosincs vagy nagyon ritkán van konkrét témám. Többféle színeket szétkenegetek, és ami jön közben. Van egy kialakított technikai módszerem. Szétnyomkodva festek. Festek Barbie-lábtól elkezdve fésűvel, ronggyal, fülpiszkálóval, zsinórral, vattakoronggal, mindennel, ami az eszembe jut. Bőrdarabra festek, kőre, fára, üvegekre, gyökerekre. Sőt, templomrestaurálást is csinálok. A cseszneki templomot is én csináltam. Aztán néha vannak olyan megrendeléseim, hogy a pizzériák, kocsmák belső tereit festem ki. Most csináltam a veszprémi gyermekkórház intenzív osztály kórtermeit.
– A zene hogy hat rád, egyáltalán, szereted?
– Szeretem, és általában, majd mindig zenére festek. Vannak ilyen kedvenceim, hogy is mondjam, nem külön zenekarok, hanem a zenekarok egy-egy része. Egy kicsit elvont, én spirituális zenének hívom. Mikor milyen hangulatban vagyok, olyan zenét hallgatok.
– Te szervezed a kiállításokat, vagy van rá egy szakember?
-Nem, ezek véletlen dolgok. Úgy véletlenek, hogy itt vagyunk Dörögdön, és bejön valaki, és azt mondja: nekem van egy galériám; vagy: van egy ismerősöm, akinek van egy kiállítóhelye, ahová szívesen meghívna. Tehát így. Ha az ember házal, megyek jobbra-balra, hogy kiállítsak, az nem működik. Ez egy külön embert kívánna, aki éjjel-nappal ezt csinálja, és mellette nem megy a festés. Nagyon sok embernek tetszenek a képeim. Sőt, tavaly megállítottak Kapolcson a parkolóban, és onnan adtam el egy képet az autóból, mert „Jaj, te vagy az a művész, akit láttunk tavaly a Csipszer-kertben? Miért nem pakolsz ki, miért nem állítasz ki?” Tehát a képekre lenne igény, csak azt nem tudom, hogyan működik.
– Boldog vagy? Elégedett vagy önmagaddal?
– Nagyon. Most úgy érzem, igen.
– Helyeden vagy?
– Sokáig kerestem, és nagyon sokáig nem találtam magam. Volt egy öngyilkossági kísérletem is a Bakonyban. Nagyon-nagyon keményen ittam, szóval hetekig csontrészegen fetrengtem, meg csúsztam-másztam. Télen, karácsonykor elhatároztam, hogy vége. Karácsonykor mindenki ünnepel, mindenkinek „hű, de jó”! Karácsonyfám nem volt, egyedül voltam a Bakonyban, és végigjártam az összes kocsmát, mindenhol vettem egy üveg pálinkát. Kiültem az erdőbe, és elkezdtem. Magamba töltöttem, és elájultam, majdnem megfagytam. Direkt úgy mentem ki, egy kabátban meg egy ingben.
– Készültél, meg akartál halni?
– Ja, és akkor nagy nehezen hazavergődtem valahogy, érdekes módon ez senkinek nem tűnt fel. Az emberek elmentek mellettem autóval, és integettek, hogy, „Szia Gombi, hello. Jól vagy?” Lehúzták az ablakot, akkor már éjféli mise volt. Csúsztam-másztam a földön. Valahogy hazakecmeregtem. Szerintem Isteni segítség volt, mert hiszek Istenben. Meg beszélgetek is vele. És nagyon sok kérésemet teljesíti, ez érdekes dolog. Nagy kérést nem. Tehát ha azt mondom, hogy jöjjön be ide Horváth Géza, és vegyen tőlem 200 ezer Ft-ért képet, ilyet azért nem. De hogyha kis dolgokra kérem, hogy nem találok valamit vagy valamit nem sikerül megoldanom, akkor azt olyan hihetetlen módon teljesíti. Például ha beteg vagyok, és nagyon kérem, hogy segítsen, akkor teljesíti.
– Hogyan sikerült kijönnöd ebből a lehetetlen helyzetből? Kaptál külső segítséget?
– Szerintem a festés segített, mert akkor is festettem mindennap. Valahogy mindig bíztam abban, hogy van bennem egy nagyon erős dolog, hogy kitűzők magamnak egy célt, és azt makacsul, mint egy öszvér követem. Bár Bak vagyok, szóval nincs előttem lehetetlen, és mindenben hiszek. Biztos, hogy ha nem most, akkor tíz év múlva, ha mégsem, akkor 15 év múlva, de valamikor teljesülni fog, amit elterveztem vagy kitaláltam.
– Részegen is festettél?
– Úgy is festettem, de nem sikerült. Azokat másnap át is festettem, lealapoztam újra. Ezeket a képeket mind úgy csinálom, hogy még egyetlen sört sem iszom közben, mert úgy nem tudok odafigyelni annyira.
– Isten-hivő, templomba járó ember vagy?
– Az voltam sokáig. De most már szerintem nem kell ez a templomba járás. Gimis koromban még az voltam. Divattá vált, akkor a fiatalok mentek, és akkor mindenki ment. Úgy csináltak, mintha imádkoztak volna. Szerintem, ha hisz benne az ember és kommunikál Istennel, akkor működik. De nem feltétlenül kell hajlongania a templomban, meg eljárni pontosan 1/2 12-kor, mert én 1/2 12-kor szeretnék hinni, meg este 6-kor.
– Istentől hogyan s mit kérsz?
– Csak egyszerűen. Van, mikor hangosan, van, amikor csak úgy magamba. Az a lényeg, hogy nagyon komolyan kell gondolni azt, hogy tényleg vele beszélgetek, és nagyon komolyan végig kell gondolni, hogy biztosan tudja-e teljesíteni. Egy rezzenés nem lehet bennem, hogy most nem is fogja teljesíteni.
– Milyen korszakaid voltak eddig?
– Volt egy ilyen régi, mint a csöves-, aztán punkkorszak. Ezeket a bulizós követte, most meg nem tudom. Lehet, hogy kiöregedtem mindenből. Most megnyugodtam, a csend a fontos!
– Csöveskorszakodból is születtek képek?
– Inkább science fiction jellegű grafikák. Sokat csináltam, színes ceruzákkal. Abból is voltak kiállítások. Az egész más volt.
– Volt neked színes hajad is.
– Kék és narancssárga is. Sőt, tavaly rózsaszín volt, mert a tetoválófesztiválon én voltam az egyik zsűritag, Budapesten a sportcsarnokban. Odamentem ősz hajjal, és mondták, hogy „jaj-jaj”, s a sminkesek egyből befestették. Ez festék volt, és két hónapig mindenki úgy nézett rám a faluban: „Jézus-Mária, megőrült ez a Gombor!” A szemöldökömet is megcsinálták, narancssárgára.
– Most melyik színvilágkorszakodat éled?
– Barnászöld, nyugodt erdei-manós korszakomat élem. De így külön színkorszakaim nem voltak, a zöldet, a barnát szerettem világéletemben. Ezek a kedvenc színeim. Nem voltak külön színkorszakaim. Ilyen színhangulati fázisaim voltak, egy-két hétig csak kéket festettem, de hosszabb korszak nem volt.
– Önmagadat már lefestetted?
– Tulajdonképpen úgy érzem, majd minden második képen én vagyok, saját arcomat festem meg.
– Azt olvastam, termékeny művész vagy, s 300 képet festesz egy év alatt.
– Ez a minimum. Van úgy, hogy naponta kettőt is.
– Terveid a jövőben? Hova s merre?
– Minél több képet festeni, minél többfelé emberrel megismerkedni, mármint galeristákkal, kiállítási lehetőséggel. Végül külföld is tervbe van véve, hogy majd előbb-utóbb valahol Nyugat-Európában, vagy ahová meghívást kapok.
– Tanítani vagy festeni?
– Nincs rá időm. Inkább kiállítani. Esetleg kiköltözni fél évre, mondjuk Portugáliába.
– Vállalsz tanítványokat?
– Nem! Nem tudok az idő miatt. Nem is volt tanítványom. Ilyen szempontból egoista vagyok. Nem szívesen árulom el a titkaimat. Tudom, hogy nem szép dolog. De én ezt vállalom. Csinálom az én kis világomat, az csak az enyém, és oda nem engedek be senkit.
– Valamit még elmondanál magadról, amit fontosnak tartasz, és szívesen megosztasz másokkal?
– Mindenki, akinek van valami kis belső rejtett lelkivilága, az jöjjön el Vászolyra, és nézze meg a képeimet, vagy a www.gombor.hu weblapon. Kíváncsi lennék, kiben mit indít meg.
