a papiruszportal.hu archívumából [2008]
Szerző: macskás
„Ahol megszólal egy hang, egy ének, ott van egy lélek; ahol lélek van, ott ember is van; ahol ember van, ott sors is van; ahol sors van, ott akár egy film is lehet.” (Bereczki Csaba)
2006-ban láthattuk először a kilencrészes sorozatot – azonos címmel – a Duna TV-ben, a talán egyedülálló vállalkozást, mely az embert a székhez szögezte. Azóta többször vetítették, most egy bő másfél órás filmet készítettek a meglévő anyagokból. Túlzás nélkül állíthatom, hogy korra, nemre, zenei ízlésre való tekintet nélkül bárkinek ajánlható.
Olyan embereket mutat be az Életek éneke című film, akik szinte csak a mesében léteznek. Életük célja nem a vagyonszerzés, nem az élet habzsolása, természetesen élik életüket. Elfogadják a rájuk mért örömöket, csapásokat, szüleik, nagyszüleik is így tettek, ezt látták, ebben nőttek föl. Sorsukkal megbékéltek, nem hőzöngenek, pedig lenne miért, hiszen többen közülük roma származásúak. Erdélyben, valahol a világ, de legalábbis Európa végén. Apró, jobb napokat látott házakban laknak, kétkezi munkát végeznek, pénzük nem sok van, mégis boldogok és bölcsek. Az élet ráncossá szabdalta arcukat, egyikük, Zerkula János nem is lát, gardonon játszó felesége vezetgeti mindenfele, azonban életük a zene. Oda tudnak menekülni, oda tudnak visszatérni.
A film négy évszakon keresztül követte sorsukat, boldogulásukat. Életükről tükörcserepek villantak fel, kinek könnyebb, kinek nehezebb sorsot mért az Isten. Az Életek éneke mégis több mint egy dokumentumfilm vagy néprajzi, szociológiai esettanulmány. El sem tudjuk képzelni, milyen körülmények között élhetnek emberek, szinte számkivetetten, autó, tévé, egyéb földi javak nélkül. A zene, még a diktatúrák idejében is, tartotta-tartja őket életben, kovácsolja őket közösségbe. Magyar, román, cigány egy nyelvet beszél, a zenéét. Gyönyörű példája volt ennek egy zenésztársuk, Fodor Sándor „Neti” temetése; családostul-hangszerestül mentek ki a sírhoz, ahol a zenészek szívfacsaró dallamokat játszottak. Körbejárt a pálinkásüveg, zene szólt, bensőségesebb búcsúzást el sem lehet képzelni. Ezek a parasztemberek szinte egyformán gondolkodnak a világról, tisztelik a tudást, ami nekik nem adatott meg, Kelemen Lászlót, a film egyik szereplőjét, központi figuráját – aki a Hagyományok Háza igazgatója, népzenész – tanár urazzák, magázzák. Kelemen jól ismeri őket, be is fogadták, de a tiszteletet ugyanúgy megadják, mint annak idején Bartóknak a falusi emberek. Szinte azonosan gondolkodnak a nőkről, szerelemről, talán Zerkula kivételével mindegyikük egyedül maradt, hol a férfi, hol a nő hibájából. Ahogy Tamási Gáspár írta le a Vadon nőtt gyöngyvirágban saját példáját, itt, az Isten háta mögötti faluban is vannak kikapós menyecskék, nagytermészetű férfiak, akik teljesen őszintén beszélnek a szerelemről, tudják, hogy mulandó, tudják, mikor van itt az ideje. Többen is elmondták, hogy a zenész könnyebben jutott nőhöz, nagy keletjük volt a muzsikáló legénynek, igaz, hogy a lányos szülők nem örültek neki, főleg, ha roma volt. A kérdésre, hogy a cigány létük nem volt-e hátrány, nemmel feleltek.
A film első képsorai rámutatnak arra, hogyan kezdik az egyszerű emberek a kodályi zenei nevelést: egy kisgyereket látunk, aki utánozza a kontrást. Ezek az emberek beleszületnek a zenébe, az lesz az egyetlen kiugrási lehetőségük. Néhányuknak az is megadatik, hogy külföldön, esetünkben Párizs legnagyobb koncerttermében játszhassanak. Nem zavartatják magukat, egy bárban s előtte, majdhogynem az utcán húzzák a talpalávalót, a franciák legnagyobb csodálkozására, a két táncos, Tőtszegi András és Szilárd kint próbál. Világok találkozásának vagyunk tanúi, a világot tán soha nem látott emberek az elképedt, nagyvárosi kényelemben élő járókelőkkel, a magyar népzenét művelők a más zenéhez szokottakkal ismerkednek.
„Mocskos diszkózene” – mond valami ilyesmit Zerkula. Teljesen érthető, hogy az a fajta zene számukra idegen. Az ősi ritmust ők nem dobbal erősítik, hanem a kísérőszólamokkal. Nem a doboktól lesz ritmusos a zene, hanem a hangsúlyoktól. Egyikük egy fiatal lányt vezet be a kontrázás rejtelmeibe, ott tetten érhető ez a fajta játékmód. A filmben többször is táncolnak a zenekar tagjai, fantasztikus elánnal, az idős kor nem akadály.
A Művészetek Palotájában nagy sikerű hangversenyt tartottak, a film megjelenik dévédén.
Az Életek éneke díszbemutatója március 5-én volt Budapesten, az Uránia Nemzeti Filmszínházban, majd a szereplők (Zerkula János, Jámbor István „Dumnezeu”, Demi Ariton, Moldovan Stefan, Ioan „Nucu” Covaci Marcel és a többiek) egy rövid, de fergeteges koncertet adtak. A filmet március 13-ától kezdik vetíteni – Buena Vistánk tehát nekünk is van, Kubáig sem kell menni érte.
Életek éneke
Dialóg Stúdió, 2008
Koproducer: Mondial Film Kft.
Rendező: Bereczki Csaba
Producer: Tolmár Tamás és Bereczki Csaba
Operatőr: Nemes Tibor
Zenei szakértő: Kelemen László
Szereplők: Kelemen László és erdélyi zenészek
