Archív DVD-k az ICA Classicstól
a papiruszportal.hu archívumából [2011]
Szerző: Balázs Miklós
1939. augusztus 15-én gördült ki a vonat a Nyugati pályaudvarról, mellyel Solti György elhagyta az országot. Az őt a peronig kísérő édesapját is ekkor látta utoljára a karmester. Öt évtizednél is több időnek kellett eltelnie, mire visszatért – immár mint világsztár vendég karmester, az 1990-es években. Közben Zürich, München, Frankfurt, London és Chicago lett az otthona, no meg a nagyvilág. Solti a 60-as évekre Európa egyik legkeresettebb vendég karmestere, szinte számolatlanul készítve a lemezeket szerte a világon Rómától Bécsig, Párizstól Los Angelesig.
Hatalmas munkabírású dirigens volt, óriási repertoárral, irigylendő rutinnal, mesterségbeli tudással, inspirációval. És nem mellesleg: folytonos, el nem apadó tanulási vággyal. Solti még a nyolcvanas éveiben is vallotta, egy muzsikusnak, kivált egy karmesternek, folyamatosan tanulnia, fejlődnie kell. 1997-es halála váratlanul érte a szakmát és a közönséget, úgy éreztük, egy élő klasszikust veszítettünk el. De ahogyan az lenni szokott, halála óta számos, korábban nem vagy csak szűk körben ismert korábbi munkája vált, válik hozzáférhetővé; koncertfelvételek, operaestek, valamint ritka stúdiórögzítések láttak napvilágot az elmúlt években. Olyan izgalmas, felbecsülhetetlen archív anyagok kerültek az érdeklődők elé, melyek hallatlan segítséget ígérnek az interpretációtörténettel aktívabban foglalkozó kutatóknak éppúgy, mint a régi kedvencei iránt ma is töretlenül érdeklődő nagyközönségnek.
A brit illetőségű ICA (International Classical Artists) Classics egy új beszálló a klasszikus zenei archívlemez-kiadók egyébiránt nem is annyira csekély piacán. A társaság 2011 februárja óta publikál CD-ket és DVD-ket, műsoraik többségét a BBC archívumából kölcsönözve. Olyan hajdani mesterektől jelentetnek meg jó kép- és/vagy hangminőségben fennmaradt koncertfelvételeket, mint David Ojsztrah, Adrian Boult, Erich Leinsdorf vagy Claudio Arrau.
Az e sorok között tárgyalt két Solti-DVD katalógusuk legértékesebb gyöngyszemei közé tartozik, izgalmas tanulságokkal szolgál a magyar karmester művészetének megismeréséhez.
A legkorábbi Solti-felvétel egy 1963-as rögzítés: Wagner Bolygó hollandijának nyitányát vezényli a mester a Covent Garden Zenekarának élén egy londoni televízióstúdióban. Vérbeli operakarmester benyomását kelti a dirigens, mozgása rendkívül energikus, a nyitány dinamikája így hallatlanul széles, a vonósok játékintenzitása példás, a rezek szinte vágnak. A részletek kidolgozatlanok ugyan, de a nyitány így is szinte izzik a feszültségtől. A szűk négy évvel később rögzített Don Juan hasonló virtusokat csillogtat, emellé próbafelvételek (pontosabban a próbafolyamat egyes részletei) és egy tartalmas Solti-interjú is társul, ennek elsősorban Richard Strauss személye és muzsikája a témája, s amelynek során Solti örömmel idézi fel személyes találkozásait a szerzővel, s beszél nem csillapodó rajongásáról Strauss művei iránt.
Nagyot ugrunk az időben; a DVD második fele már egy jóval később rögzített koncertfilmet tartalmaz: 1985-ben járunk, a Royal Albert Hallban, a műsor Beethoven Ötödik szimfóniája, a közreműködő együttes a BBC Szimfonikusok. A karmesteri mozdulatok itt már gazdaságosabbak, precízebbek, visszafogottabbak, mint a hatvanas években voltak, a zenekar – mely viszont lényegesen jobb a korábbi operazenekarnál – azonban példás hangzást produkál. Erős, egységes koncepcióval építkező, feszes előadása ez a műnek, de viszonylag kevés igazi mélységgel vagy részletszépséggel, sok rutinszerű megoldással.
Mozart, Verdi, Wagner vagy Richard Strauss neveit kötjük leggyakrabban Soltihoz, hiszen alighanem e zeneszerzők életművében ásott a legmélyebbre hosszú pályája során. Edward Elgar már ritkábban kerül szóba vele kapcsolatosan, holott lemezfelvételek tanúskodnak róla, Solti Elgar-olvasatai (a szimfóniák, szimfonikus költemények, Enigma-variációk) eredeti újraértelmezései, -fogalmazásai az angol szerző munkáinak. Talán sosem szóltak ilyen drámai hévvel, életerősen, elevenen ezek a kissé nehézkes, máshol komor, nemritkán vontatottnak ható kompozíciók, mint Soltinak a 70-es években készült Decca-lemezein, melyet a Londoni Filharmonikus Zenekarral rögzített. Köszönhetően annak, hogy Solti aktívan tanulmányozta Elgar saját lemezfelvételeit e darabokból, s persze hozzátette saját habitusából következő erényeit.
Az ICA nemrég piacra került DVD-jén tehát két Elgar-koncertfelvétel kapott helyet: a Második szimfónia 1975-ből, valamint az Enigma-variációk 1979-ből. Míg az előbbi az e koncerttel azonos esztendőben készült stúdiófelvételhez méltó, szép, színgazdag és magabiztos előadás, emellett tökéletes példája annak, hogy Solti milyen feszült kontroll alatt képes tartani a zenekarát; addig az utóbbi – melyen Solti már mint a zenekar első karmestere lehet jelen az együttes élén – igazi maradandó értékű, gondosan kivitelezett interpretáció. Solti Enigmája ugyanis egy igen koncentrált, ugyanakkor finoman, egyenletesen felrakott zenekari hangzást nyújtó, jól bepróbált produkció benyomását kelti. A magyar karmester hallhatóan kerüli a darab felkínálta esetleges könnyedséget, s ugyanilyen sikerrel tartja távol magától a szentimentális eszközöknek még az árnyékát is. Mindkét DVD-t figyelembe véve, s tekintettel a technikai körülményekre, ez a koncertrészlet tűnik a legjobban kiforrott, leginkább kiérlelt produkciónak.
