a papiruszportal.hu archívumából [2005]
Szerző: Szabó Ildikó
A zeneszerető ember alig várja, hogy elmehessen az új Nemzeti Hangversenyterembe koncertre. Olyan sok rosszat hallott, lekicsinylő sorokat olvasott a palota („masztaba”) kinézetéről, az érdekek harcáról, az egymást követő kormányok véleményéről. De végre a miénk lett a Művészetek Palotája. A Rádiózenekar, a Nemzeti Énekkar Antal Mátyás vezényletével, Korondi Anna, Németh Judit és Timothy Bentch énekművészek avatták fel számomra az új koncerttermet.
Már volt szerencsém a Nemzeti Hangversenyteremben, valamint a Nemzeti Filharmonikusok és a Nemzeti Énekkar próbatermeiben, valamint a színpadon járni egy sajtótájékoztató keretében, melyet a nagyon szép Üvegteremben tartottak (2005. január 27. A bejárást követő sajtótájékoztató két témája a sérült színészekből álló Baltazár Színház támogatása – a január 31-i jótékonysági hangversenyt a Metro hírújság és a Nemzeti Filharmonikusok szervezték a Baltazár megsegítésére –, valamint egy együttműködési megállapodás volt az UNICEF-fel. Erről másutt írunk.)
A sajtótájékoztató és az épület bemutatása előtt a zenekari próbából fél órát meg is hallgathattunk, Dvorák 9. (Az Újvilágból) szimfóniájának második tételének végét csiszolta a zenekar Kocsis Zoltán vezényletével. Számomra ez volt a legizgalmasabb, legígéretesebb, mert zenészpalánta koromban több amatőr és félamatőr szimfonikus és kamarazenekari együttesben is megfordultam. A próbaterem nem túl nagy, de kényelmes, az akusztika itt is változtatható. Külön kis helyiségek szolgálják a hangszercsoportokat, az énekkarnak van egy terme az összpróbák és több kis helyisége a szólampróbák számára, az összes teremben kényelmes székekkel, mindenkinek külön kottaállvánnyal, megfelelő távolsággal, nincs helye a lazításnak. A Nemzeti Énekkar is éppen próbált Antal Mátyás irányításával, de ebből csak másodpereceket hallottunk. Sajnos. Talán kedvcsinálóként Verdi Requiemjének nagyon kedvelt tétele kezdetével búcsúztattak, bár nem ez volt a próba menete.
Miután megnéztük a próbatermeket (az ajtók roppant nehezen nyíltak), az irodákat – mindegyik helység puritán és szerény méretű –, a művészszobát, a színpadra mentünk. Fölöttünk nem kisméretű hangvető, szemben az itthon még szokatlan nagyságú nézőtér színes gipszöntvényekkel díszített falai, kellemesen többféle zöld színű székek mind a tágasság, az újdonság érzetét keltették. Zoboki Gábor, az építész is válaszolt a felmerült kérdésekre.
Sajnos az engem nagyon érdeklő kottatárba (mely az alagsorban kapott helyet) nem sikerült bejutni. De megtudtam, hogy bárki (zenekarok, magánszemélyek) kölcsönözhet, akár szólamanyagokat is, kisebb összegért, mint máshol.
Az Üvegterem egy csoda: monumentális színes lámpák díszítik a termet, mely a Dunára néz. A teremből nyíló teraszt szinte nem is látható üvegfal zárja le, a homlokzat borítása nappali fénynél nekem kifejezetten tetszett.
Március 11-én jött el a pillanat, hogy a közönség egy tagjaként egy koncertet is megnézhettem. A Művészetek Palotája alatt fűtött mélygarázs található, szervezetten lehet parkolni, innen lifttel juthatunk az aulába. Az előtér barátságos, mindenhol szép a burkolat. A lépcsősorokat szőnyeg takarja, a lépcsőfokok ember léptékűek. Mindenhova lifttel is fel lehet menni. A tájékozódást nagyon kedves, nagyszámú fiatal személyzet segíti. A mosdók is a kor követelményeihez alkalmazkodtak. Az emeletekre lépcsőn is fel lehet jutni, sajnos sok helyen szűk a tér, csak kölcsönös udvariaskodás után folytathatjuk a sétát.
A nézőtér nagyszabású, eddig kisebb méretű hangversenytermekhez szokott a zenerajongó. Furcsa volt, hogy a szereplők arcát nem látjuk.
A koncert romantikus zeneműveket ígért. Mindhárom alkotás jól ismert című, de ritkán játsszák. Az első előjáték kivételével valamennyi darabot enyhe mélabú jellemzi. A két nagyobb szabású műben énekhang is szerepel, a hasonlóság miatt talán nem volt túl szerencsés a műsorválasztás, a Humperdinckben ráadásul mahleres, még inkább wagneres (hiszen a mester asszisztense volt Bayreuthban) utánérzése van a hallgatónak.
Humperdinck az egyik legjelentősebb gyermekopera zeneszerzője. A Jancsi és Juliska (Hansel und Gretel) szövegét nővére, Adelheid Wette írásaira komponálta. Nyitánya kellemes zene: sziporkáztak a hangszercsoportok, jól szólt a zenekar, élvezhető dallamokat írt a zeneszerző. Az álompantomim egészen más oldaláról mutatta meg a zenekart, érzékenyen reagáltak a karmester, Antal Mátyás mozdulataira. Nagyon szép pianókat játszottak és dinamikai íveket – épp annyit, amennyit ez a tétel elbír – rajzoltak meg.
A következő műsorszám Richard Strauss Négy utolsó éneke, a zeneszerző utolsó műve volt. Mind a négy tétel az elmúlásról szól, a zenei kifejezésmód ezt híven követi. A szólista Korondi Anna volt, akinek gyönyörű hangszíne ehhez a darabhoz jól illik. Szopránja a műben az élet szépségének jelképe lehet. A tételeket nagyon szépen, egységesen adta elő, mind a szöveg, mind a zenei ábrázolás kifejezése megható volt, összhangban állt. Korondi hangja az alsó és a középregiszterben nem hallatszott elég jól, ez a Missa solemnisnél is feltűnt. Egy romantikus nagyzenekari műben a hangzás még tömörebb, így nagyobb hangot kíván.
A zenekar közreműködése nagyszerű volt. Ezt a mind témájában, mind zenéjében kényes művet a lényegénél ragadta meg Antal Mátyással együtt.
Az estet záró darabjaként Mahler Panaszos dal című csendült fel. Mint oly sok művét, ezt is többször átdolgozta, az eredeti három tételből végül egyet elhagyott. Érdekes módon a mahleri stílusjegyeket ebben csak ritkán fedezhetjük fel (kivéve a hosszúságot).
Három szólista, akikről csak szuperlatívuszokban kehet beszélni – Korondi Anna, Németh Judit és Timothy Bentch –, énekelte a szólókat. Korondi Anna ebben a műben is kiválóan oldotta meg a feladatát. Németh Judit hangja telt, hangerőben is versenyre tudott kelni a zenekarral. A férfi szólista, Timothy Bentch remek formában volt, rég hallottam ilyen lágy, de mégis erős, szárnyaló, nagy vivőerejű előadást.
A Nemzeti Énekkar teljesítménye a szokásos: nagyszerű. Nincs hamis hang, nincs mismásolás, elkenés. Csak az ének van. Örömmel láttam, hogy a Mahler-művet is partitúrából énekelték, így végig tudták követni a zenében zajló eseményeket. Nem sok szerepük volt a darab folyamán, de azt tökéletesen megoldották. A vonósszólamot hangerőben lekörözték, de ez nem volt zavaró.
A Rádiózenekar végig jól játszott, különösen a romantika korában oly kedvelt kürtök hangzása tetszett. (A legtöbb zenekarban a kürtösök nagyon jók.) A vonóskart sokszor kevésnek éreztem, de ez valószínűleg a hangvetők más beállításával később kiegyenlítődik. Az egész zenekar pontosan intonált, időben lépett be (és hagyta abba a játékot), jól reagált a karmester kéréseire. Valóban összhang jellemezte az estét.
Szép lassan minden jelentős hazai szólista, zene- és énekkar meglátogatja a Művészetek Palotáját, ezzel is hozzájárulva a hosszú tanulási időszak, a minél jobb beállítások kialakításához, hogy a magyar koncertterem valóban az egyik legjobb legyen a világon. (Úgy tűnik, a munka jó úton halad, ez Kocsis Zoltán Russel Johnsonnak odavetett tréfás megjegyzéséből is kitűnik: „Russel, felejtsd el a luzerni termedet!” – Ufi, 2005. február.) Örvendetes, hogy a kezdeti politikai felhangokról a hangsúly egyre inkább a zenére, a művészetre helyeződik, már nemcsak dühös kirohanásokat olvashatunk-láthatunk erről a kiemelkedő lehetőségeket rejtő kultúrközpontról, hanem érdekes, főként a művészi lehetőségekre összpontosító írásokat vagy dokumentumműsorokat, mint többek közt az M2-n, amely a legjobb értelemben közszolgálati műsort sugárzott a Művészetek Palotájáról.
A műsor:
Humperdinck: Jancsi és Juliska – előjáték és álompantomim
R. Strauss: Négy utolsó ének
Mahler: Panaszos dal
Közreműködött:
Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás)
Korondi Anna – ének
Németh Judit – ének
Timothy Bentch – ének
Vezényelt: Antal Mátyás
Nemzeti Hangversenyterem, 2005. március 11.
Comment on “Humperdinck, Richard Strauss és Mahler a Művészetek Palotájában”