a papiruszportal.hu archívumából [2011]
Szerző: Lehotka Ildikó
Luigi Nono, a kortárs olasz zeneszerzők egyik kimagasló képviselője, 1924. január 29-én született Velencében (ott is halt meg, 1990. május 8-án), tanult jogot és zeneszerzést, eddig az életút teljesen szokványos. Viszonylag hamar, a II. világháború utolsó éveiben kezdett el politikai szerepet vállalni, kezdetben az olasz ellenállók közt harcolt a fasizmus ellen, majd belépett a kommunista pártba, egyik választott képviselője is lett a csoportnak. Zene és politika tehát jól megfért egymással, Nono nem törekedett arra, hogy kövesse a zsdanovi szellemben fogant művek sémáit, színpadra szánt művei szövegeiben azonban rengeteg idézetet találunk Marxtól, Lenintől, vagy Fidel Castrótól, Che Guevarától, igaz, Rimbaud-tól és Brechttől is.
Talán nincs még egy olyan szerző, aki az aktuális politika és zene kapcsolódását ennyire nyilvánvalóan hangsúlyozta színpadi műveiben, sok támadás is érte emiatt: az Intolleranza 1960 bemutatóját egy neonáci csoport hangoskodása zavarta meg. Nono színpadi művei nem kategorizálhatóak egy műfajba, a szerző kísérletei a műfaj megújítására a mai napig az egyik legsikerültebbek. A Prometeo ugyan színpadra készült, de a tragedia dell’ascolto (a hallgatás tragédiája) alcímet kapta. Két befejezett színpadi akció műfaji megjelölésű műve, az Intolleranza 1960 és a szintén Al gran sole carico d’amore (a cím Rimbaud verséből van) mellett jelentős a La victoire de Guernica, az Ein Gespenst geht u min der Welt.
Talán azért is volt Luigi Nono az egyik, vagy talán egyetlen olyan zeneszerző, akinek a művei a Korunk zenéje sorozatban elhangozhattak – nem volt jellemző a nyugati szerzők darabjainak tolmácsolása –, mert szorosan kapcsolódott a kommunista párthoz. Nono a zenés színház megújítására szánt darabjai mellett az elektronikus zene kategóriájában is alkotott, de a musique concrète, az aleatória mellett a dodekafon stílus is közel állt hozzá. Nono zenéje sem kapja meg az ismertséget, ami megilletné.
Az Intolleranza 1960 döbbenetes hatású mű, mondjon bárki bármit is. A zene pontosan tükrözi azt a türelmetlenséget, ami jellemző az emberek nagy többségére, vagy a kilátástalanságot, melyet az opera hangzásvilága mutat. Valószínűleg azért nem kapta meg a helyét a kortárs operák közt, mert a mű valóban létező politikai felhangjait erősítik sokan, holott a vendégmunkás státusz, a tüntetés, a koncentrációs tábor, az erőszak, a fanatizmus, a faji megkülönböztetés, a nácizmus megjelenítése a zene eszközeként van jelen, a szövegmontázsok az irodalom felé is nyitnak. Az opera műfajától persze nem idegen a politikai vonatkozás, de jóval szelídebb (bár nem egy esetben a címet is meg kellett változtatni) és kevésbé nyilvánvaló. Nono a legerősebb, legfigyelem-felhívóbb módját választotta a türelmetlenség/Türelmetlenség ábrázolásának, egy szelídebb szövegkörnyezet nem hasítana annyira, a szerző reméli, hogy „eljön az az idő, mikor mindenki segít mindenkinek. Szimbólum? Riportázs? Képzelet? Mindhárom, egyszerre. Nem véletlen a számos irodalmi, politikai idézet sem, a második felvonás nyitó jelenete újságpapírokból származó cikkek címeit, szlogeneket sorol „a modern élet abszurditásaiból szemezgetve. Nono maga állította össze a szöveget, melyek lazán kapcsolódnak csak egymáshoz, a stílus tehát nem egységes. A cselekmény nem bonyolult, ezt szövi át a sok, politikára utaló szöveg, Egy munkás ott akarja hagyni a bányát az embertelen munkakörülmények miatt, és haza akar térni, kedvese (szeretője) ezt ellenzi. A férfi elindul, részt vesz egy tüntetésen, koncentrációs táborba kerül, megkínozzák, végül elengedik egy algériaival együtt. Új élettársával, az algériaival és egy nagyobb társasággal együtt egy folyóhoz érnek, a Vendégmunkás megpillantja hazását. Ám a folyó kilép medréből, és mindent elönt.
A szereplőknek nincs nevük, a helységek sincsenek megnevezve, utalva arra, hogy ez a történet bárhol megeshet, csak az évszám és a történelmi adalékok miatt tudjuk az időt beazonosítani. A számos idézet (Jean-Paul Sartre, Henry Alleg – mindkettő az opera szereplője –, Paul Éluard, Aimé Cesare, Majakovszkij, Angelo Maria Ripellino, Julius Fuèík, Bertold Brecht) különböző nemzetiségű szerzőktől való, nem csak versekből vagy drámákból, ezek montázsa megérne egy külön tanulmányt.
A zenei anyag nagyon izgalmas, rendkívüli módon hatásos. Képes ábrázolni a lelki folyamatot, a tömegek erejét, a csendességet, legfőképp azt, amiről az opera a címét kapta. Az impozáns zenekari tömbök mellett a kamarazenei mozzanatok is fontos szerepet kapnak, néha csak egy-egy hangszer szól, a zene belső ritmikáját is feszesebbé téve. A nagy ellentétek –piano, forte – váltakozása is a ritmika része, kiválóan felépített a darab. Nagyon szépnek éreztem az 5. jelenet végét, kifejezőnek a második felvonás harmadik jelenetét.
A nyitó és különösen a záró kórus nagyon szép, a kórus végig kitűnő, legyen az énekelt zene vagy recitált szöveg. A nehéz szólamokat szinte mindig tisztán intonálva éneklik, különösen érzékletesek a zenekari támasz nélküli részekben, hihetetlen erejű kifejezőkészséggel ábrázolják az álló akkordok időtlenségét.
A két szoprán közül először Urszula Koszutot halljuk az Élettárs szerepében, hangja különleges, rendkívül kifejezően énekel, Kathryn Harries a Nő szerepében szintén nagyszerű. Talán az egyik csúcspont a második felvonás második jelenetének azon része, mikor a két nőt halljuk. Az opera énekszólamai tele vannak rendkívül magas hangokkal, a két tenor zenei anyagában is: David Rampy Vendégmunkása hihetetlenül jó, a hang sokszor szinte hősi, Jerrold van der Schaaf Algériai-ja jól megkülönböztethető, így nyomon tudja követni a kevésbé elszánt kortársopera-rajongó a két szereplő karakterét. Wolfgang Probst hangja kissé túlvibrált, egy Áldozattól más képet alkotunk magunkban. A hét prózai szerepet kitűnő tolmácsolásban halljuk, zeneien, jó prozódiával.
A mű német nyelvű változata szerepel a Warner újra kiadott lemezén, a felvétel az 1993-as stuttgarti előadáson készült. A stuttgarti opera előadásának 1993. márciusi élő előadása kiváló, a felvétel magas minőségét jelzi, hogy ez a kitétel mindenkire vonatkozik. Bernhard Kontarsky dirigálásával a lehető legjobb előadás született, mind a stuttgarti opera zenekara és énekkara (karigazgató: Ulrich Eistert) és a szólisták egészen kitűnőek. A nagy felvételek kategóriájába tartozik az előadás.
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Nono operája és Sári József 2000-ben bemutatott Napfogyatkozása között számos hasonlóság van az üzenetet illetően. Ahogy Nono operája, úgy Sárié is mélyen elgondolkodtató, reméljük, nem kell újabb 40 évet várni egy üzenetét tekintve hasonló nagyszerű műre.
Nono: Intolleranza 1960
David Rampy (Ein Flüchtling/Vendégmunkás), Urszula Koszut (Seine Gefärtin/Élettárs), Kathryn Harries (Eine Frau/a Nő), Jerrold van der Schaaf (Ein Algerier/ az Algériai) Wolfgang Probst (Ein Gefolterter/az Áldozat)
Chor der Staatsoper Stuttgart & Staatsorchester Stuttgart, Bernhard Kontarsky
Warner Classics, 2564680216
Comments on “Nono: Intolleranza 1960”