Lónyay Menyhért naplója

1860–1861

a papiruszportal.hu archívumából [2004]

Szerző: Stein, Frank N.

Lónyay Menyhért hatalmas munkabírású politikus volt. Amerikai pr-cégek segítsége nélkül országgyűlési beszédeket írt, maga is fölszólalt, publikált, a földhitelintézet megszületésénél bábáskodott, a Tisza-szabályozási munkák biztosa, a református egyház meghatározó személyisége és nem utolsósorban földbirtokos. „Nemzetgazdászati és pénzügyi specialistának tartanak, ez is ér valamit, noha érdemem azért nagyobb, mert mások e téren magok nem képezik.”

„Furcsa nép vagyunk mi. Vagy a pessimismus alsó lépcsőjén tengünk, vagy mindjárt vérmes remények árjain úszunk.” (Pest, 26. Dec[ember] [1]860., 89. o.)

Tegyük fel, hogy 1989 előtt magyar napilapot olvasunk, tehát mindegy, melyiket, s jó szokás szerint hátulról kezdünk hozzá. A keleti történetet tanító Puskás Ildikó szerint egy könyv legizgalmasabb része az irodalom és a jegyzetek. Az utószót két avatott szakember írta, Cieger András és Deák Ágnes (többek között Kossuth, Deák, Eötvös, dualizmus témakörben publikál, sajnos az interneten nem leltem publikációs jegyzéket, s meglepett, hogy az egykori Kontroll Csoport énekesére, Bárdos Deák Ágnesre sokkal több link utalt). Rövid élet-, korrajzot olvashatunk, Lónyay naplóírási elképzeléseit, a naplók, naplótöredékek sorsát és a forrásközlés elveit is megismerhetjük. Ha valaki nem naprakész Lónyay Menyhértből, javaslom, kezdje a tanulmánnyal! A színvonalas utószó után egy hiányos címnegyeddel szembesülhetünk, a technika magas foka ellenére sajtó- és nyomdahibák mindig voltak és lesznek. A kötet – mely csak a címben jelzett időszakot öleli föl, hiszen Lónyay korábban és később is írt naplót – három fejezetre oszlik: Októberi Diploma (október végétől dec[ember] 31-dikéig), Előkészületek az országgyűlésre (1861. Január – 31. Marz[ius]) és Az országgyűlés (31. Márz[ius] [1]861. – 22-dik augusztusig). Már a fejezetcímekből sejthető, hogy egy politika tematizálta naplót olvashatunk. Lónyay nem óhajt megfelelni a műfaj minden ismérvének, ezt már a napló elején leszögezi, szinte csak a politikára összpontosít – így pikáns történetek, leírások, érzelmek helyett másfajta izgalmakat kapunk. A magánembert vastag burok védi, alig ejt szót családi életéről, illetve a gazdaságáról. Ez alól csak felesége „különc” viselkedése a kivétel, aki nem átallotta az újszülött gyermekét maga szoptatni és nevelni („rögeszme”), valamint fia bűnös cselekedete, de a tett, amely miatt iskolát kellett változtatnia, homályban marad. Röviden érinti csak, hogy miért nem maradt emigrációban a szabadságharc leverése után. Gazdasága állapotáról is mindössze részleteket tudunk meg: egy sikeres tagosítás zajlott le a birtokán (csak az utószóból derül ki, hogy nem volt könnyű elfogadtatnia a gazdákkal), ő sem fizetett adót, Prónay Gábortól vett Pesten egy lakóépületet stb.

Lónyay Menyhért hatalmas munkabírású politikus volt. Amerikai pr-cégek segítsége nélkül országgyűlési beszédeket írt, maga is fölszólalt, publikált, a földhitelintézet megszületésénél bábáskodott, a Tisza-szabályozási munkák biztosa, a református egyház meghatározó személyisége és nem utolsósorban földbirtokos. „Nemzetgazdászati és pénzügyi specialistának tartanak, ez is ér valamit, noha érdemem azért nagyobb, mert mások e téren magok nem képezik.” Üdítő olvasni a korszak egyik politikusától, hogy számos kérdésben nála a pénzügyi megfontolás is szerepet kap (adózás, államadósság, a jobbágyfelszabadítás meg nem oldott kérdései stb.). Előfordul, hogy egy-egy idealista politikai gondolatkísérletet tételes számadatokkal tesz nevetségessé. Az állandó utazgatás – Lónya, Ibrány, Tuzsér, Kótaj, Pest-Buda, Bécs, a füredi gyógyfürdő – jelentős idejét emészthette föl. A nem hivatalos közéletből is ki kellett vennie a részét, amit néha nyűgnek érzett, de információt sokszor csak az Angol Királynőben, a Tigrisben, a Fácánban, a Casinóban vagy a városligeti séta során lehetett szerezni. Ezt követően, az éjszakai órákban vette elő eleinte gondosan zárt naplóját, s vetette papírra nézeteit, beszédeit, vázlatait, a határozati pártot ostorozó, olykor epés megjegyzéseit.

A naplóforma közelebb visz a politikai mozgatórugók, e korszak egyéniségeinek árnyaltabb megismeréséhez. Más szemszögből nézhetjük például Teleki László visszatértét; s Deák Ferenc – az „öreg Úr”, „a nemzet és a mi orákulumunk” – napi tevékenysége, politizálása is jobban kirajzolódik feltétlen híve naplójából. A politikai játszma írott és íratlan szabályaihoz, a törvény betűjéhez való ragaszkodás és a szabályok áthágása, a választási csalások, visszaélések, atrocitások ugyanúgy jellemezték a kort, mint napjainkat, csupán a tankönyvekbe ez már nem vagy alig kerül be. A magamfajta műkedvelők az első néhány oldal után már nem sajnálják, hogy nem egy sikamlós történetekkel átszőtt álomvilágba csöppentek, hanem a dualizmus történelemcsinálóinak mindennapjaiba.

Lónyay mint naplóíró nem könnyítette meg a szerkesztő dolgát. Nem nézte át bejegyzéseit, többször az alany-állítmány egyeztetés is rossz. Nagyon sok a rövidítés, kihagyás, pontatlanság, tévesztés (neveknél, dátumoknál). Számos fésületlen mondatát kellett a szerkesztőnek jeleznie, és annyi volt belőlük, hogy mindegyik ilyen mondat mögé nem jutott felkiáltójel. A szerkesztő mellett a jegyzetek írói is hatalmas munkát végeztek (több mint ezer tétel összeállítása). Talán egy kicsit túl is lőttek a célon, s olyan szavakat is lefordítottak, értelmeztek, melyeket egy dualizmus kori naplót olvasó bizonyosan megért (ildomos, eldorádó, hajdú, dictál, Parnasszus stb.), ez azonban nem von le semmit munkájuk értékéből. A kötet végén névmutató segíti a keresést.

Nyelvezetét hamar meg lehet szokni, kicsit azonban zavaró, hogy három-négy nyelvből is kölcsönöz kifejezéseket, ráadásul sajátos átírásban. Mindezt azonban megbocsátjuk neki, hiszen a tartalom – a korhangulat, a nagy formátumú politikusok mindennapjai, vitái, szócsatái, a parlamenti kulisszatitkok – mindenért kárpótol. Például az egyik választási gyűlésen Bay Ferenc tüzelte hallgatóságát: „Mondá, hogy nincs még szabadság, nincsenek még jogaink helyreállítva. Jele, hogy van még bélyeg, van még trafik, létezik zsandár, s finanz, mi a választóknak nagyon tetszett.” (Politikai divatok, vö. a minap egy szabolcsi disznóvágó versenyről tudósított a … televízió, s az egyik versenyző a riportert házi készítésű pálinkával kínálta: „Igyon belőle…, ez még fináncot nem látott!”) Egy másik adoma: az októberi diploma kiadása után a pesti bizottmányi ülésen szóba került a nép hangulata. Babósi ceglédi plébános egy földművelő frappáns véleményét idézte: „Bizon, uram, én olyannak tartom a dolgot, mintha valaki 11 év előtt ellopott tőlem egy lovat, és 11 év múlva annak visszahozza bőrét, én ilyen embert ezen tettéért egy pohár borral sem kínálnám meg.”

A Deák Ágnes szerkesztette Lónyay Menyhért naplója 1860–1861 a szakemberek, a történelmet szeretők számára igazi csemege. Bár a naplóíró magánélete titokban marad, gondolkodásáról, elveiről, a provizórium politikai boszorkánykonyhájáról annál többet megtudunk. Várom a folytatást: jó lenne az összes fellelhető Lónyay-naplótöredéket egy kiadványba szerkeszteni. Amíg ilyen izgalmas kötetek jelennek meg a magyar könyvpiacon, a Gutenberg-galaxist nem lehet temetni.

Lónyay Menyhért naplója 1860–1861
Századvég Kiadó, Budapest, 2004

Szerkesztő: Deák Ágnes
Sajtó alá rendezte: Berkes Hajnalka, Laszli Mariann, Nagy Anita
Lektor: Cieger András
Utószó: Cieger András – Deák Ágnes
Kötött, A/5, 384 oldal
A borítót tervezte: Tenner Anna (Lónyay Menyhért litográfiájának felhasználásával)
Illusztrációk: Magyar Nemzeti Múzeum Magyar Történeti Arcképcsarnok és Magyar Történelmi Filmtár (Jobbágy litográfia, 1860, MNM Magyar Történeti Arcképcsarnok)
Olvasószerkesztő: Ruzsa Ágnes
Nyomta: Széchenyi Nyomda, Győr
ISBN 963 9211 66 4

Cieger András – Deák Ágnes: Nevezetes események krónikája (utószó, részlet)

Lónyay Menyhért (1822–1884) élete jelentős történelmi korszakokon és eseményeken ível át: a reformkor kezdetén volt gyermek, országgyűlési követként az 1840-es években ismerkedett meg a politikával, a forradalom és szabadságharc idején már ott találhatjuk a kormányzat második vonalában (pénzügyi államtitkár volt a Szemere-kormányban), az 1861-es országgyűlés időszakára a hazai politikai élet meghatározó tagjává vált, az 1860-as évek közepétől pedig már ő volt a kiegyezés egyik gyakorlati előkészítője. 1867-től kezdődően három éven át miniszterként a magyar pénzügyek irányítója lett, majd a magyar politikusok közül elsőként a Monarchia közös kormányában kapott helyet. Politikusi pályájának csúcsát azonban miniszterelnöki kinevezése jelentette. Egy évi közös pénzügyminiszteri működés után – és immár a grófi cím birtokában – 1871 végén került a magyar kormány élére.
Lónyay mindemellett egyik alapítója, majd elnöke volt az 1862-ben létesült Magyar Földhitelintézetnek, tevékenyen részt vállalt az Első Magyar Biztosítótársulat vezetésében és világi főgondnokként a Dunamelléki Református Egyház életében, ezenkívül 1861 végén a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választotta, 1871-től haláláig pedig a tudós testület elnöki tisztségét is betöltötte.
Lónyay Menyhért politikai és pénzügyi tevékenységéről a kortársak véleménye erősen eltért. A méltató mondatok és a tárgyilagos kritika mellett Lónyayt számos éles támadás is érte. A bírálók kapzsisággal, erőszakos vagyonszerzési törekvésekkel vádolták, kétségbe vonva a miniszterelnök erkölcsi feddhetetlenségét.
A sorozatos támadások aláásták tekintélyét a Deák-párton belül is, Lónyay elveszítette pártja bizalmát, ezért 1872 decemberében beadta lemondását. Ugyan még közel egy évtizedig képviselői mandátumot vállalt, ám a remélt erkölcsi rehabilitáció és a politikai visszatérés mindörökre elmaradt.
Lónyay a miniszterelnökségének egy éve alatt elszenvedett kudarcokat és a személyes tisztességét megkérdőjelező támadásokat élete végéig nem tudta feldolgozni, hátralévő évei lényegében a magánbecsületének helyreállításáért folytatott küzdelmekkel telt el.