Latin foci

Carlos Santana a sportarénában

a papiruszportal.hu archívumából [2011]

Szerző: rotan

Igazán nem panaszkodhat, aki könnyűzenei csillagokat akar látni Budapesten. Miközben vidéken zajlik a fesztiválszezon neves külföldi zenészekkel, a VOLT épp a múlté, s jön például a hét végén a Balaton Sound, addig a fővárosban sincs uborkaszezon, az elmúlt egy hónapban számos nagyágyú lépett föl nálunk, jórészt az arénában: Joe Cocker, a Scorpions, Sting, most pedig Carlos Santana, hogy a gombafejű Starról vagy az A38-on megfordult Asiáról ne is beszéljünk.

„Megjön a kedve, ha vár a keddre.” A mexikói gitárfenomén szinte évi rendes koncertjét adta nálunk. ő azok közé az ösztönös zenészek közé tartozik, akiknek a kezében nemcsak a gitár, hanem akár a kapanyél is elsül. Merészen nyúlt mindig bármilyen stílushoz, nem átall/ott másoktól slágereket játszani, és szívesen föl is lép maga korabeli és mai ászokkal. Santana-koncertre azért jó járni, mert a mester, ha úgy adódik, nem ismer se embert, se istent, s ilyenkor izzik a színpad. Így történt ez akkor is, amikor egyik gyereke születését épp Budapesten tudta meg, s hatalmas örömzenélés lett belőle – igazi latin zenész, nem túlzottan zavarják a kötöttségek, és őt a komilfó másfél óra soha nem gátolja. És 2011. július 5-én is.
Alig kilenc perccel a kiírt kezdési időpont után elsötétült a színpad, a háttérben egyszerű izzófüggöny, középen pedig a kivetítő, ennyi a külsőség, a világításról ne is beszéljünk, szinte egy hazai kis klubban többet játszanak a fényekkel, mint a tegnap esti bulin. Olyannyira, hogy néha a kivetítőn is csak sötét árnyakat láttunk, ha az operatőr épp nem reflektorfényben lévő zenészt pécézett ki. A zene melletti egyetlen show tehát a kivetítő maradt végig, kitűnő archív videobejátszásokat is követhettünk, mindig jó nézni a 20-30, sőt 40 évvel korábbi felvételeket, s hallgatni közben élőben a gitárhérót, amint ugyanazt a számot az n+1. változatban játssza, épp úgy, ahogy neki aznap este jólesik. (Eléggé jólesett.)
Egy igazi latinos instrumentális intróval, kavalkáddal indítottak, felvonult az egész zenészapparátus, szokás szerint sok ütős; dobos, kongás, egyéb hangszeren játszó; erős a fúvósszekció, harsonákkal, és persze a billentyűsön, a basszeresen kívül mindig van egy „segítő” szólógitáros is Carlos hangszere, véget nem érő szólója alá, fölé, mellé. Majd jött a bekezdés: egy AC/DC-feldolgozás, a Back In Black. Noha az ausztrálok életérzése olyan messze esik Santanától, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől, egy egykori rockernek, és persze a maiaknak, ettől elborul az agya. A gitáros szokás szerint úgy kicsavarta a nótát, hogy csak nyomokban tartalmazott Youngokat, de azért a váz megvolt. Vad és kellő alaphangot adott. Hallottunk még többek közt Led Zeppelint és számos olyan, apróbb, nem teljesen végigjátszott vendégzenét, amivel csak egy-egy szólót színesített.
Színekből egyébként sem volt hiány. Fergeteges szólók váltogatták egymást, például a dobosok akkora tempót diktáltak, hogy néha maguk sem tudták tartani, olykor szétcsúsztak a nagy rohanásban. A bőrök mögött ráadásul váltották is egymást: egy Black Magic Womant is láthattunk a produkció második harmadában, motollaként járt a keze. Hamarosan felhangzott maga a sláger is, amitől végképp felforrósodott a hangulat, ki is tartott végig. Ahogy az örökzöld Jingo (ha most nem is Eric Claptonnal), az Oye Como Va, a mindig csúcs Europa is, amit inkább nem hasonlítunk semmihez.
A koncert másik alappillére az évtizedes kedvencek, örökzöldek mellett az 1999-es telitalálat, a Supernatural című lemez volt. A cédé anyagából felhangzott az említetten kívül a Maria Maria vagy a Corazón Espinado. A Woodstockot is megjárt mesternek a saját stílusa mellett a blues is belefért, sikálás, gitárszaggatás, virgázás szakította meg a lágy, dallamos gitárzenét és a latinos ritmusokat. Az ő előadásában talán még a Schneider Fáni is szalonképes lenne.
A ráadásban az újabb dobszólótól már eltekintettünk volna, noha ebbe is pakoltak néhány poént, a Smoothtól viszont nem, alig vártuk (eredetiben az igazi: Rob Thomasszal). A kitartott gitárszólót csak az Europáéhoz hasonlíthatjuk, máshoz megint nem. Tombolt vagy táncolt az egész nézőtér. Két és fél órás örömzenét hallhatott a közönség, majdnem telt ház lehetett, s biztosan nem bánta meg senki, hogy megnézte az örökifjú gitárost. Kitűnő koncert volt, a latinos túlzásokkal együtt, ám azért szeretjük a latinokat, hogy ne egy konzerv műsort halljunk. Talán az egész csapatban az énekesek nem olyan kvalitásúak, mint a Santana-lemezekre éneklők, ám ne legyünk telhetetlenek, Santanánál nem ők viszik a prímet.