A világ nyelveinek eredete és fejlődése
a papiruszportal.hu archívumából [2006]
Szerző: G. Bogár Edit
Meggyőződésem, hogy az impozáns kiállítású és majdnem 7000 forintos, számos képpel és térképpel tarkított könyv sok karácsonyfa alatt lesz az ünnep egyik dísze, majd a tanév végén nem egy eminens diák jutalomkönyveként is ezt fogják választani az iskolák. Megrendeli minden iskolai, egyetemi, főiskolai könyvtár, és megrendelik a közkönyvtárak. Vonzhat mindenkit a cím, a téma, az értőket a szerzők-szerkesztők némelyikének, elsősorban Bernard Comrie-nak a neve, a könyv szépsége pedig kétségbevonhatatlan.
A nyelvek világatlasza először 2003-ban jelent meg angol nyelven, majd a világ számos nyelvére lefordították, s idén végre magyarul is megjelenhetett a Kossuth Kiadó gondozásában: a fordítók D. Németh Dorottya és Ilyés Emese voltak, a szakmai lektor Diószegi Endre.
A hátlapon olvasható tájékoztató szerint
„A könyvben fellelhető
– több mint 30 színes térkép a világ legnagyobb nyelvcsaládjainak elhelyezkedéséről
– több mint 100 színes fotó a regionális csoportok kulturális és nyelvészeti sokszínűségéről
– hiteles, ugyanakkor közérthető ismertetők a legkiválóbb nyelvészet tollából
– új nyelvcsaládok családfái, amelyek a korábbi kiadásban nem szerepeltek
– ismertető az internet nyelvekre gyakorolt hatásáról
– nyelvészeti szakkifejezések magyarázó gyűjteménye.”
Az emberi kommunikáció legfőbb eszköze a nyelv, mely bár a világ különböző tájain igen sokféle, mégis univerzális tulajdonsága az embernek ennek birtoklása. Előbb-utóbb minden gondolkodó lényben felmerül a kérdés, hogy miért is ilyen eltérőek a nyelvek, miért nem értem meg a másik ember beszédét, hol milyen nyelven beszélnek, és mely nyelvek melyek rokonai. E kérdések megválaszolására vállalkozott a három szerző, mindegyikük komoly névre tett szert egy-egy nyelvcsalád, nyelvterület kutatásában. Bernard Comrie a szláv nyelveknek, a portugálnak, valamint a volt Szovjetunió nyelveinek, ezen belül elsősorban a csukcsnak neves kutatója; Stephen Matthews a kínai nyelv kiemelkedő ismerője, emellett nyelvtipológiával, szintaxissal és szemantikával foglalkozik; Maria Polinsky pedig főleg az ausztráliai és óceániai, valamint a kaukázusi nyelvek leírása terén nyújtott kiemelkedőt. Mindhárman egyetemi tanárok, több szakcikk és szakkönyv szerzői.
Az előszóban és a bevezetőben megismertetik az olvasót a könyv céljaival, majd az emberi kommunikáció fejlődésének legfontosabb állomásaival. Az első fejezet a nyelvek kialakulását és elterjedését mutatja be, sok térkép segítségével, majd a további fejezetek nagyjából földrészenként tekintik át a világ nyelvcsaládjait és elhelyezkedésüket a térképen: Európa és Eurázsia egy fejezet, majd következik Dél-és Délkelet-Ázsia, Afrika és a Közel-Kelet, a Csendes-óceán térsége, Ausztrália, Amerika, majd a területi tagoltságon kívüli pidzsinek és kreolok; az utolsó fejezet pedig írásrendszereket mutat be. A nyelvcsaládok ismertetését rövid nyelvi-nyelvtani leírás teszi érthetőbbé, a nyelvcsaládra leginkább jellemzőnek tartott vonásokat nyelvi példákkal illusztrálják a szerzők. A könyvhöz Stephen Matthews és Maria Polinsky írt utószót, melyben a kihalt vagy kihalóban lévő, veszélyeztetett nyelvekről kaphatunk rövid áttekintést. Ahogyan tudományos munkához illik, a szakkifejezések jegyzéke, bibliográfia és tárgymutató zárja a művet.
Mivel a recenzens szűkebb szakterülete a finnugor (uráli) nyelvtudomány, természetes volt, hogy elsőként azokat a fejezeteket néztem meg, melyekben ezekről esik (eshet) szó. Első örömömbe sajnos igencsak sok üröm vegyült – ez persze várható is volt azután, hogy kiderült, a szerzők között egy sincs, aki értene az uráli nyelvekhez. Az első súlyos hiba rögtön a 20–21. oldalon található világtérképen szembeötlik: a magyar hiányzik Európa térképéről, ahol a mi uráli anyanyelvünket beszélik, ott a térkép végig indoeurópai nyelvet jelöl csak; ezzel szemben urálinak jelöli Észak-Szibéria azon területeit is, ahol nem rokon nyelveket beszélő népek élnek. Egy átlagos amerikainak természetesen teljesen mindegy, melyik nyelvet hol beszélik, hiszen lehet, hogy még azt sem tudja, merre kellene keresni Európát a földgömbön, de a magyar kiadásban ezt mindenképpen korrigálni kellett volna. A másik csalódás az uráli nyelvek családfája volt (46. oldal): eszerint az uráli nyelvek három ágra oszlanának, szamojéd, finnugor és jukagir nyelvekre – ez utóbbi nemcsak hogy nem rokon nyelv (bár egyes kutatók ide sorolják, de egyelőre semmi bizonyíték arra nézvést, hogy így is lenne, az általánosan elfogadott nézet az ún. paleoszibériai nyelvek közé sorolja), de A nyelvek világatlaszában három helyen háromféleképpen van leírva a neve: jugakir, jukagig és jukagir formákban. Hibás az a megfogalmazás is a családfán, hogy „finn nyelvek”, ilyen ugyanis nincs. Van finn nyelv, és vannak finnségi, más néven balti finn nyelvek. Ezek közül a könyv csak kettőt említ, a finnt és az észtet, holott ide tartoznának még a vót, vepsze, lív, inkeri, karél (más néven karjalai). Az utóbbi azonban váratlanul megjelenik Oroszország nyelveinek térképén a 48–49. oldalon, karéli formában – ezt a nyelvet így soha sehol nem hívták! A manysi nyelv neve a könyv magyar fordításában hol mansi, hol manszi – mindkettő hibás írásmód. Mivel legközelebbi nyelvrokonainkról van szó, jó lett volna utánanézni a pontos névnek, így sajnos a nyelvcsaládunk iránt érdeklődő olvasó téves, hiányos és hibás információkat kap érdeklődéséért cserébe. A nyelvek pontos nevét egyébként, még ha a szótárban nem találja is a fordító, igen könnyen ki lehet deríteni: csak meg kell nézni Fodor Istvánnak több kiadást megért művét, A világ nyelvei és nyelvcsaládjai c. könyvet, ebben a szerző filológiai pontossággal közli az egyes nyelveknek akár több nevét is. Az uráli nyelvek esetében pedig Magyarországon különösen fontos lett volna minden nyelvnek az ún. külső és belső megnevezését is megadni, pl. manysi, más néven vogul, hanti, más néven osztják, udmurt, más néven votják stb. (A különbség kb. annyi, mint anyanyelvünk esetében az Ungarisch, Hungarian stb., ún. külső és a magyar, ún. belső megnevezés között.) Ezt a tudást már a gimnáziumi tanulóktól is megkövetelik, így nagy kár, hogy kimaradt egy ilyen ismeretterjesztő jellegű műből; arról nem is beszélve, hogy A nyelvek világatlasza előtt keletkezett művek jelentős részében még főleg a régi, külső elnevezésekkel találkozhatunk. Ha az olvasónak nincs kellő információja a nevek kettősségéről, akkor könnyen összezavarodik.
A többi nyelvcsaládot nézegetve az is szemet szúrt, hogy az altáji nyelvek között jelölik a családfán a szakirodalomban általában rokontalanként feltüntetett japánt és a koreait – igaz, csak szaggatott vonallal kapcsolva hozzájuk, vagyis itt legalább jelzi valami, hogy nem biztos, nem egyértelmű a rokonság. Valami ilyesféle jelölésre lett volna szükség a jukagir és az uráli nyelvek között is, hiszen a paleoszibériai nyelvek és az uráli nyelvek közti esetleges rokonságnak nincs több alapja, mint az uráli és az altáji vagy az uráli és az indoeurópai nyelvek rokonításának: mindez csupán ötlet, mely talán nem százszázalékosan lehetetlen, de mai tudásunk szerint semmiféle bizonyíték nem áll rendelkezésre, vagyis a felsoroltak nem tekinthetők rokon nyelveknek.
Nagyon sok a nyomdahiba, melyek az olvasó által vagy feloldhatók, vagy nem. A csukcs nyelv neve a nyelvcsalád megnevezésében az 53. oldalon pl. csucsk, a szövegben azonban már helyesen szerepel. Ennél sokkal zavaróbb az írásrendszerek között a Georgian megnevezés, mely a témában jártasok, illetve az angolul jól tudók számára megfejthető, a műkedvelők viszont nemigen sejthetik, hogy a grúz nyelv írásrendszeréről van szó (192. oldal). És ha már az írásrendszereknél járunk: egy Magyarországon megjelent könyvből vétek kihagyni a rovásírást: erről egyetlen szó sem esik. Nem hiszem, hogy a szerzők különösebb akadályt gördítettek volna ennyi adatbővítés ellen, ha megkérik őket. Ugyanígy erősen hiányolom a veszélyeztetett európai nyelvek sorából számos rokon nyelvünket. Ha az oroszországi kis népek nyelvei nem feltétlenül férnek is bele, az egész Skandináviában védettséget élvező számi (lapp) nyelvnek mindenképpen bele kellett volna kerülnie. Szintén nem esik szó az egész Európában megtalálható roma kisebbség nyelvéről, melyet szintén a veszélyeztetettek között kell nyilvántartani – ez nekünk szintén fontosabb lehet, mint a hawaii nyelv felélesztésének tapasztalatairól szóló leírás.
A szakszavak jegyzéke meglehetősen pontos definíciókat tartalmaz, de meglátásom szerint az itt szereplőnél jóval több terminus technicust használ a könyv; jó lett volna a meghatározandó, megmagyarázandó kifejezések számát növelni. A bibliográfia valószínűleg korántsem teljes, ekkora mű esetében nem is lehet az, mert akkor az irodalomjegyzék hosszabb lenne, mint maga a könyv. Nem tartom igazán szerencsésnek, hogy minden fejezethez külön irodalomjegyzék csatlakozik (vagy ha ilyen bontásban közlik a szerzők, tanácsosabb az adott fejezet végén megadni), de ezt inkább egyéni ízlésem mondatja velem. A tipográfián azonban jó lett volna módosítani, mert bár tételenként bekezdésekre van tagolva, a négyhasábos szedés miatt egy-egy tétel több sort tesz ki, s ha a bekezdést nem jelzi semmi, az egyes tételek egybefolynak a kereső olvasó szeme előtt. A név- és tárgymutató jól követhető, a szöveges, térképes előfordulások jól elkülönülnek.
A kötetet szakmailag ellenőrző Diószegi Endre nevét egyetlen nyelvészkolléga sem ismerte. Az interneten rákeresve a névre megtalálható több tantárgy-pedagógiai, elsősorban irodalomtanítási szakmunka szerzőjeként. A jeles magyartanárt azonban semmiképpen nem lett volna szabad egy geolingvisztikai szakmunka szakértőjének felkérni. A tény, hogy a könyv magyar kiadásának volt szaklektora, ugyan önmagában örvendetes, de nem ártott volna, ha a kiadó felveszi a kapcsolatot valamelyik egyetem vagy főiskola valamelyik nyelvészeti tanszékével vagy az MTA Nyelvtudományi Intézetével, ahol vagy egy ott dolgozó valódi szakértő azonnal el tudja vállalni, vagy ajánlanak megfelelő embert a munkára. A nyelvtudomány ugyanis szakma, amihez nem ért automatikusan minden magyar szakos diplomával rendelkező, bármilyen remek tanár. (E sorok írója sem vállalna el irodalomtudományi munkát lektorálásra, pedig elvben lenne hozzá jogosítványa.) Javaslom, hogy a kiadó mindenképpen folytassa azt az örvendetes tevékenységét, hogy egyes szakmák titkaiba betekintést enged az érdeklődő közvéleménynek, és komoly szerzők komoly, de könnyen érthető szakkönyveit adja a laikusok kezébe, ugyanakkor a szakterület jeles művelőit kellene felkérni szaklektornak már a kiadásra szánt mű kiválasztása, majd a fordítás kontrollálása során. Így elkerülhetőek lennének azok a gyakran bosszantó kisebb-nagyobb tévedések, melyek miatt A nyelvek világatlasza is inkább csak szép, semmint hasznos darab a könyvespolcon.
Bernard Comrie – Stephen Matthews – Maria Polinsky: A nyelvek világatlasza – A világ nyelveinek eredete és fejlődése
Kossuth, Budapest, 2006
Kötött, 220×295 mm
Fordította D. Németh Dorottya és Ilyés Emese
Szakmailag ellenőrizte Diószegi Endre
Felelős kiadó Kocsis András Sándor
Szerkesztette Hargitai György
Műszaki vezető Kun Gábor
Borítóterv Cathy Rincon
Szingapúrban nyomták
ISBN 963 09 4834 6
