La Périchole
a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: szabói
Jacques Offenbach neve hallatán rögtön a francia nagyoperett jut az eszünkbe, dallamai közül a szinte minden műfajban – beleértve a popzenét is – megtalálható kánkán. A komolyzene határmezsgyéjén álló operettet (bár itt csak a dallamvilágot érthetjük) Offenbach szilárdította meg, és nyitott utat a mi operettszerzőink (és az európaiak) előtt, talán a XX. századi musical sem létezne e nélkül. Mindenesetre Offenbach zenéje úgy habkönnyű, hogy míves hangszerelést hallunk, zenei ötleteket, humort, jellem- és hangulatábrázolást, helyenként pikáns történeteket, nem véletlen, hogy hamar ismertté, népszerűvé vált. Kevésbé volt népszerű zeneszerzőtársai körében, Wagner és érdekes módon Rossini is ostorozta zenéje miatt, bár később módosították véleményüket.
A nagy szórakoztató szívesen választott olyan történetet, mely a laza (párizsi) erkölcsöt mutatja meg, műveiben helyenként idéz önmagától, ezt a közönség szívesen vette (észre). Énekeseinek igen nehéz szerepeket írt elő (ahogy a többi operettszerző is), a műfaj a közhiedelemmel ellentétben nem arról szól, hogy operaénekesnek kevésbé jó művészek adják elő a szerepeket. Offenbach zenéje összetéveszthetetlen, minden pillanatában tartogat újdonságot, a zene pezseg, hol elegáns, hol a couleur locale bolondítja meg, hol humoros egy-egy ütem erejéig, mindenesetre megunhatatlan. Így van ez a La Périchole című háromfelvonásos opera buffájában is (opéra bouffa).
A történet Peruban játszódik, egy cigánylány körül zajlanak az események, ezért a viszonylag sok, az európai zenei nyelvtől eltérő cigányzenés dallamfordulat a XVIII. század közepén. Az alkirály, Don Andrés két cigány énekest hallgat, a szép Périchole-t, és annak vőlegényét, Piquillót. Meghívja a lányt udvarhölgynek, aki csak férjes asszony lehet, és Piquillót szemeli ki jövendőbelijének. Itt kezdődnek a bonyodalmak, Piquillo féltékeny lesz a lányra (aki bárkit választhatott volna férjnek), börtönbe kerül. Périchole bemegy a börtönbe szerelméhez, a szökést fontolgatják, a börtönőr persze az alkirály. Regényes menekülés után az alkirály megbocsát a párnak. A Mérimée darabja alapján Meilhac és Halévy által készített szövegkönyv III. Napóleont pellengérezi ki (aki a végén megbocsát), a legszerethetőbb figura a címszereplő. Piquillo tipikus férfitulajdonságokat kapott, az alkirály pedig kéjencből válik megbocsátó, nagylelkű alakká.
Offenbach utolsó sikeres operettjét 1868-ban mutatták be Párizsban, a Warner által újra kiadott lemez (a felvétel 1976-os) bizonyítja a mű életképességét, azt, hogy a zene látvány nélkül is megállja a helyét. Ínyenc részletek bőven akadnak, az indiánok indulója, egyáltalán az indulózenék, a szellemesen tüzes séguidille, a levélírás alatti gyengéd hangvétel, megejtően behízelgő hegedűszólóval, mindegyik az első felvonásban, vagy éppen a felvonászáró finálék. Nagyon izgalmas a második felvonás bolerója, a hangszerelés kiváló, a trombita szerepe igen odaillő. Egy-egy szereplőhöz, helyzethez rendelt motívum segíti a tájékozódást, a mű vége felé szinte egymás után sorakoznak, ami jó ismerőssé teheti a darabot. A III. felvonás börtönjelenetének tercettjében a Carmen egyik dallamcsíráját ismerhetjük fel (a Bizet-opera szövegkönyvét is a librettóíró páros jegyzi).
Régine Crespin énekli Périchole szerepét, nagyszerű beleérző képességgel, olyan árnyalásokkal, mely egy hús-vér, ravasz, tüzes nőt állít elénk. Bár Crespin nem énekel tökéletesne, helyzet- és komikumábrázolása elképesztően gazdag, é ssosem lépi túl azt a határt, mely már az érzelgősség felé megy. Alain Vanzo énekli Piquillót, az ő esetében is a jellemábrázolás az erősebb, a kellő részletekben fürge hang helyenként kissé fakó, de ez nem hat zavaróan. Az alkirályt, Don Andrés de Ribeirát Jules Bastin személyesíti meg, nála is a hangminőség, illetve a mélyebb hangok nem eléggé telt volta kifogásolható, ám a karakterábrázolás itt is láttató. A kisebb szerepekben is jó énekeseket hallunk, talán a három nővér szólamát találhatjuk kétes tisztaságúnak (érzésem szerint élő felvételről van szó).
Alain Lombard kezében összpontosul a felvétel, az Orchestre Philharmonique de Strasbourg játszik: megbízhatóan, kevésbé pontosan. Lombard elképzelése jó, a könnyedséget jól érzékelteti, a ritmika tekintetében van némi hiányérzetem, helyenként jóval határozottabban képzelem el a pontozott ritmusokat. Bár a dallamok, áriák, kórusok, együttesek egymásból bomlanak ki, nem ártott volna kiemelni egy-egy hangsúlyt, dallamot, zenekari szólamot (a cintányér mintha sok lenne a második felvonásban). Az összhatás azonban nagyon jó, az énekesek szinte azonos színvonalúak, az énekkar (Choeur de l’Opéra du Rhin) is jó.
Érdemes operettet is hallgatni, hiszen ezek a művek csak a sztereotípiák szerint cukrozottak, a szépség, ötletesség van bennük, nem mellesleg fajsúlyosan szórakoztatóak.
Warner Classics 2564666952, 2011
Comments on “Offenbach és a cigánylány”