a papiruszportal.hu archívumából [2014]
Szerző: Lehotka Ildikó
Oberfrank Pál rendezésében mutatták be az örökbecsű Carment október 31-én az Erkel Színházban. Bizet Carmenje a legnépszerűbb operák közt van, mindig közönségsiker, és az is lesz, bár az 1875. márciusi, párizsi bemutató kevésbé győzte meg a közönséget. Az opera az igazi hódítóútjára a bécsi bemutatóval lépett néhány hónappal később, itt már a recitativós, német nyelvű változat szerepelt.
A történet Mérimée novellájából készült, Meilhac és Halévy munkája, a novellaíró szereplői valóságosak – más lapra tartozik, hogy a két librettista mind a történetben, mind a jellemekben döntő változtatásokat gondolt. Operában addig még nemigen szerepelt cigánylány, csempész, átlagos rangú katona, a történet botrányosnak számított. A zene sem nyerte meg a tetszést, túl közönségesnek tartották, mára éppen a leíró zenei részek, a tüzes, spanyolos koloritban bővelkedő részek a legnépszerűbbek. Bizet prózai szövegekkel kötötte össze az eseményeket, később Guiraud zenekari kíséretes recitativói váltották ezt fel.
A rendezés szinte minden mozzanatán érződik, hogy Oberfrank első operarendezése. tipikus elsőkönyves, elsőrendezéses hiba a mindent beletenni akarás, ami dicséretes, de ettől lesz a könyv, darab zsúfolt. Már a nyitó kép (ha a függönyt beterítő bikát megemésztettük) kettősséget ábrázolt. Ezüst vagy arany esernyők a bal oldalon, katonai uniformisba öltöztetett, padon ülő férfiak a jobbon. Mintha a Pillangókisasszony vagy a Turandot érkezését várnánk, esetleg a Cherbourgi esernyők trailerjét, a másik oldalon mondjuk Nono Intolleranzája vagy Zimmermann Die Soldatéja várná a kezdést.
A színpad oldalán tükrök voltak, ezek felerősítették a teret, a porondon lévő bika megsokszorozódott (mintha róla szólt volna az opera), de a meghitt pillanatok (az operában nem túl sok van) így elsikkadtak. Szín- és eszközkavalkád kötötte le a néző figyelmét, és folyton motoszkált mindenkiben (a szünetben elcsípett beszélgetések alapján), mi is a lényeg, miért szerepel ennyi minden a darabban. Komoly listát lehetne összeállítani a nem, vagy kevésbé odaillő tárgyakról, csak néhányat említve: volt paraván, vízautomata, csíkos bevásárlószatyor, fém bevásárlókocsi – tescós jellegű, de miért nem volt necchálós?, a csempésztanyán ruhaszárító, napernyő, mintha nyaralni, és nem bujkálni szándékoznának a szereplők. A jelmezekből is többfélét láttunk a (talán) zsirardi-, majd westernkalaptól kezdve a térdnél lévő ülepű nadrágig, a polgári ruhától kezdve a punkig, no és a kisebbséget jelző vastag aranyláncig. Carmen egy ősi hivatást sejtető, de legalábbis kihívóan merész ruhát is viselt, Frasquita fekete körömmel, fekete rúzzsal, bőrszerkóban jelent meg. A különféle táncok szintén soknak bizonyultak, szteppszerű lépések, pompomlányok, revüelemek tarkították a képet. Aktualitásként narancsosztást kért a rendező, többször volt füst, a stroboszkóp használata viszont nekem nagyon tetszett. A III. felvonás nyitása a zöld fényekkel nem sejtelmes volt, hanem nevetséges.
Nem jó, ha a rendezés kerül egy opera-előadás központjába, azért, mert nem megfelelő, vagy éppenséggel túlságosan is izgalmas, ez azt jelenti, hogy a zenei megvalósítás nem a legteljesebb. Carmen szerepében Gál Erikát láthattuk, aki jól énekelt, de nem lesz a legmaradandóbb Carmenek közt. Színpadi jelenlétét Oberfrank könnyűvérűnek gondolta, kár, mert nem az Carmen énje. Gál Erika nem tudta teljes egészében megmutatni Carmen vadságát, szabadságvágyát, őszinteségét, nem lengte be az erotika a színpadot, nézőteret.
Don José Nyári Zoltán volt. Korábban már láttam a szerepben, azóta fejlődött (akkor énekesként nem egyáltalán nem fogott meg), de ez még mindig kevés. A hangerő sok, a zenei mondanivaló teljességgel hiányzik, hiába van néha piano, érződik, hogy a színész mögött nem sok zenei tapasztalat van, operaszerepek ide vagy oda, a Virágária inkább művirágos volt. Nyári mindenesetre kellemes jelenség a színpadon, színészi megoldásai nagyon jók. A levegő nem forrósodott fel a záró jelenetben, nem éreztük a döbbenetet, az elkerülhetetlent.
Michaela szerepében Létay Kiss Gabriellát hallottuk, többszöri magasan intonálással. Létay Kiss jelenlétéből sokszor hiányolom a figurák jelentőségét, a szép hang, a megbízható éneklés, a megjelenés ellenére. A figura törékenysége inkább határozatlanságra utált, nem is csoda, hogy Don José inkább beleugrik egy kétes kimenetű szerelembe.
Kálmándi Mihály Escamillót énekelte, úgy érzem, a szerep nem az ő világa, néhány nappal a Carmen előtt fantasztikusan énekelt Gruberova egyik partnereként. Mintha feszélyezte volna a jelmez, a hősszerelmes szerepe, mellékfigurának tűnt most.
Kiemelkedett viszont a Frasquitát alakító Cecília Lloyd, a csengő hang, a karakteres éneklés, az együttesekben a biztosan megfogott és tartott magas hangok miatt. Gábor Géza most is remek hanggal, jó formában énekelt, jelenlétének egyre inkább súlya van. A kisebb szerepek is szépen szóltak.
A zenekart Dénes István vezényelte, jó tempókkal, széles dinamikai skálával, a gyermekkar üde volt, a Honvéd Férfikar most is jól szólt.
