Dresch Mihály Quartet: Árgyélus – a Budapest Music Center korongja

a papiruszportal.hu archívumából [2008]

Szerzők: Czékus Mihály – Szabó Ildikó

Sem a kiváló szaxofonost, Dresch Mihályt, sem a honi dzsesszműfajt a szárnyai alá vevő kiadót, a BMC-t nem kell bemutatni az igényes zene híveinek. Kiváló lemezeket kaptunk mindkettőtől eddig is. Közös munkájuk újabb gyümölcse az Árgyélus című korong, amely tavaly jelent meg. A címválasztás érdekes, a szó vélhetően a XVI. századi széphistóriabeli Árgirus (meséinkben inkább Árgyélus) király fiának nevéből ered. Árgyélus királyfi szimbólum, a tavaszhoz és az újraéledéshez kapcsolódik, Dresch számára – saját bevallása szerint – az emberi esendőség szimbóluma. De korántse higgye senki, hogy Dresch albuma egy mese (vagy ha mégis, akkor igazán élethű és magával ragadó).

A kínálat hét kompozícióból áll. A repertoár igen széles, az 1988-as saját szerzemény, a Fragment (Töredék) újragondolásától a gyerekkori élményeket feldolgozó Homeward Boundon (Hazafelé) keresztül a Duke Ellington-örökzöldig, az In A Sentimental Moodig terjed.
Az élő legendával, Archie Shepp-pel 2002-ben egy közös albumon, a Hungarian Bepopon játszott együtt Dresch. Nem meglepő, hogy még a mostani lemezen is felbukkan Shepp szelleme. Legalább akkora élmény lehetett egy ilyen kaliberű zenészegyéniséggel együtt játszani, mint mondjuk Michael Jordannel kosarazni vagy Pelével focizni.
Az album legizgalmasabb része egy nagyobb kompozíció: a Széki katonabúcsúztatóval indul, a hatalmas és színes ívet képező hármas egység középső tagja az Örökség, végül a Hazafelé zárja le. Az Örökség a magyar zene és a dzsessz sajátos ötvözete.
A Töredék Dresch egy régi számának része, az újragondolt előadás játékosabbá vált, a hangszerelése, dallamai a világzenei törekvéseket mutatják, a szaxofon mellett megfér a cimbalom is, a népzenei tónus és a dzsessz-szerű elemek hangsúlyozása.
A Széki katonabúcsúztató magja és kiteljesedése egy népdal, melyet Dresch népzenei felvételről hallott, majd később a Katonazene című Szabados György-filmben köszönt vissza, és elementáris hatással volt rá. Lassú tempója, a siratókhoz hasonló hangvétel késztet elgondolkodásra, a minimális hangszeres aláfestés még inkább kiemeli a búcsúztató szépségét. Az Örökség a VIII–IX. századi magyar zenére jellemző pentatóniával és a XX. századi dzsesszre jellemző ritmikával, improvizációval nyeri meg tetszésünket, a darab évezredet ölel át. Külön pikantériája, hogy a szaxofont hallunk tárogatóként. De még ezt is lehet fokozni: mintha Bartók Allegro barbarójából hallanánk egy csöpp részletet, a nyitó pár ütemet. Az Örökség nagyon jól fel van építve, különleges hanghatások (hegedű, bőgő, cimbalom), lebbenések, átfutó, meg nem fogalmazott, csak bevillanó gondolatok színesítik. Olyan energiával teli remekmű, ami különös hatást kelt: elvarázsolja a hallgatót és erősíti az életigenlését, képes szavak nélkül is szívből szólni, szíveket megszólítani. Ez a dal is jól példázza, hogy Dresch számára a szakszerűség, a minőség a maga gondolati gazdagságával, emelkedettségével, hitelességével és színességével a meghatározó.
A címadó Árgyérus átvezetés, -röpülés (madár képében jelenik meg a „tiszta angyali figura”) a hagyományosabb dzsesszes hangzásokhoz. A Cigányos Archie-nak dedikált szám, kellemes, szinte nyugtató, rengeteg finomsággal ötvözve. A záró In A Sentimental Mood Duke Ellington örökbecsű száma, sokan sokféleképpen feldolgozták, a szentimentális hangulatot nagyszerűen hozzák, a basszus kordában tartja, jólesően összefogja a dallamot, harmóniákat. Igazi hangulatzene, remek záró szám.
A három utolsó track a könnyebben befogadhatóság jegyében íródott, jól levezeti az előzőekben felgyülemlett energiát. Így mindenki kedvére és hangulatának valót hallgathat.
Határozottan lelke van Dresch zenéjének. Már közhelynek számít azt mondani, hogy a magyar szellemi tőke világhírű. Ez a minősítésünk kiváló muzsikusainknak is köszönhető, akik a világ számos pontján gyarapítják az érdemeinket. Szerencsére sok kiváló szaxofonosunk is van. Mivel emelkedik ki ebből a mezőnyből Dresch Mihály? Azzal mindenképpen, hogy a műveibe mindig belecsempész egy kis ízes magyarságot. Legalább úgy színezi a kompozícióit, mint ahogyan a beszédével az a bizonyos Regős Bendegúz az Indul a bakterházat.

BMC CD 131, 2007