Carver: Katedrális
a papiruszportal.hu archívumából [2012]
Szerző: legéndi
Raymond Carvert (1938–1988) sokan az előző évszázad egyik legnagyobb amerikai novellistájának tartják. A Katedrális 1983-ban jelent meg, és a kötetbe válogatott 12 novellát Márai Mágiája után olvasni különösen érdekes volt. Ugyanarról a kilátástalanságról írnak mindketten, teljesen eltérő életpályán, gondolkodásmóddal, írói eszközöket alkalmazva, mégis hitelesen, izgalmasan, más világokat, korokat, léthelyzeteket, embereket ábrázolva.
Aki olvasott már Cormac McCarthyt, annak nem lesz új a hangvétel, a kortárs író hasonlóan lehangoló, minimalista vonalat visz, ám McCarthy környezete más, sokszor extrém, míg Carveré szürke hétköznapi, a helyi színezet nem díszít. Hosszabb életrajzot közlünk (lent), mert ez műveihez fontos alapanyag. Egyértelmű, Carver kiábrándító Amerikája nem légből kapott, nagyon közelről látta-ismerte-élte ezt a világot, és nem az írógép mögül vagy a fantáziában.
A Mágia (1941) a közelgő kataklizma szele ellenére emelkedett gondolatokat, szentenciákat, füveket rejt, ami után Carver még szárazabbnak, lélektelenebbnek hat. Márait mindenek ellenére a polgári tartás, műveltség, neveltetés, nevezzük bárminek, nem hagyja „lecsúszni” a legalsóbb rétegekbe, témái idáig nem terjednek, noha ő is lát. Az amerikai torkán azonban sok whisky lefolyt addig, míg elismert íróvá és egyetemi tanárrá lett, s ez a küzdés ötven év alatt fel is őrölte.
A Katedrális megjelenése idején 45 éves, befutott író – ekkor még óceán, valamint ég és föld választja el a 41 éves, szintén befutott magyar írótól. Utóbbi a minőségi életformák fokozatait járja be, még akkor is, ha kisemberekről ír. Hősei, a bukás ellenére, ha nagyon akarják, eljutnak a tengerhez; ha szeretnék, övék lesz a legjobb autó a világon stb., az élet ezután romlik el, siklik ki, megy holtvágányra. Carvernél nincs igazi csúcs, lent van és még lejjebb.
Az egyik novellában az alkoholista leteszi a poharat, visszamegy a felesége szerezte üres lakásba, hátha menthetik a menthetőt, ám a lakásra a tulajdonosnak mégis szüksége lesz, a létre sem jött idill máris illúzió. A másikban a férj elveszíti az állását, egész nap a tévé előtt ül és bújja az apróhirdetéseket, majd elromlik a hűtő, ami szinte megoldhatatlan feladat elé állítja. A feleség elképzelni sem tudja, hogy fog e mellett az ember mellett leélni még húsz évet. A harmadikban az apa, aki annak idején az anyja segítségére siető és rátámadó gyerekét a falhoz kente, sokévi nem látás után találkozót beszél meg a fiával, s vonatra száll, ám az állomáson mégsem száll le, hiszen nincs miről beszélniük.
Ezek nem Updike Nyúl-regényeinek lecsúszott szereplői. Az egyik hős, amikor lelécel tőle a felesége, úgy érzi: „engem elhagyott a történelem”. S mintha ezeket az antihősöket mind-mind elhagyta volna a történelem. Carver szürke embereinek célja sokszor csak a címben megbúvó óhaj, úgy élni „mintha normális emberek lennénk”. Legyen munka, lakhatás, társ, ez a minimális program, a horizont nagyon szűk. A szerző évekig belülről élte át ezt. Ahogy Hajnóczy Péter és/vagy hőse küzdött az alkoholizmussal, bor és víz ideális arányát keresve; Carver és/vagy hőse távkapcsoló és pezsgő társaságában harcol a reggellel és egy új nappal.
„Levetkőzött, és visszavette magára a pizsamáját. Utána visszatért a nappaliba. Megint leült a kanapéra, megint föltette a lábát az asztalra. Odanyúlt a tévé gombjához, és bekapcsolta készüléket. Beállította a hangerőt. Tudta, hogy úgysem szabadul meg attól a szorongástól, hogy mi vár rá, mikor majd lefekszik az ágyába. Meg kell tanulnia együtt élnie ezzel a dologgal. A maga módján ez az egész ügy a fánkos-pezsgős reggelire emlékeztette. (…) Beleivott a pezsgőbe, de nem ízlett neki. (…) Fölállt, odavitte a poharat a mosogatóhoz, és kiöntötte a lefolyóba. Bevitte az üveg pezsgőt a nappaliba, és kényelmesen elhelyezkedett a kanapén. A nyakánál markolta meg az üveget, amíg ivott belőle.” (Óvatosan)
A Katedrális nem könnyű nyáresti szórakozás, de sajnos Carver világa ma már közelebbi az átlag magyar olvasónak, mint Máraié, erről persze legkevésbé a magyar író és a magyar olvasó tehet. A két könyv után mi viszont némileg vidámabb utazásra indulunk. Fehér Béla delizsánsza nyomán.
Fülszöveg
Raymond Carver a 20. századi amerikai irodalom egyik legnagyobb hatású novellistája, a minimalizmusként, ,,mocskos realizmusként” elhíresült irányzat legmarkánsabb hangú képviselője. A Magvető Kiadó 2010-ben indított Carver-életműsorozat harmadik, utolsó Katedrális című kötetében az ,,olcsó kis tragédiák” szűkszavú krónikása kezében whiskyspohárral, a tőle megszokott szenvtelenséggel tárja elénk az amerikai hétköznapok légkondicionált lidércnyomását, és mutatja be a rémálmából felébredni képtelen, öntudatlanul vergődő (átlag)embert. Kezdők és a Befognád, ha szépen kérlek? letaglózó erejű, a hétköznapok ridegségéből kibomló, lázálomszerű novellái után ezúttal mintha az alagút végén pislákolna valami halvány fény. De ha nem félünk közelebb merészkedni, láthatjuk, hogy a lámpát továbbra is Raymond Carver tartja. A kötetben szereplő tizenkét írást a kritika a szerző legkiérleltebb művei közé sorolja. Az életmű csúcspontjának számító címadó elbeszélésről pedig túlzás nélkül állítható, hogy a 20. századi amerikai novellairodalom egyik leggyönyörűbb és legfájdalmasabb darabja
Raymond Carver: Katedrális
Magvető, Budapest, 2011
Kötött, 125×195 mm, 256 oldal, 2990 Ft
Fordította: Barabás András
ISBN: 9789631428919
Raymond Carver (1938, Clatskanie, Oregon – 1988, Port Angeles, Washington)
Apja egy fűrészmalomban dolgozott, erősen ivott, és időnként összeverte mindkét fiát. Az anya esetenként pincérnőként vagy bolti eladóként járult hozzá a család eltartásához. Miután befejezte a középiskolát, egy kaliforniai fűrészmalomban kapott munkát apja mellett. 1957-ben feleségül vette a 16 éves Maryann Burkot. Egy lányuk és egy fiuk született. Családját mint takarító, árukihordó, fűrészmalmi munkás és könyvtári kisegítő tartotta el. Rövidesen Kaliforniába költöztek.
Beiratkozott egy irodalmi kurzusra John Gardnerhez, a regényíró komoly befolyást gyakorolt rá. Bachelor of Art diplomát szerzett 1963-ban. Első novelláit az egyetem irodalmi folyóiratában publikálta álnéven. A hatvanas években éjjeli felügyelőként dolgozott egy kórházban, nappal az egyetemen előadásokat hallgatott. Első verseskötete (Near Klamath) 1968-ban jelent meg.
A kötet megjelenése és apja halála határkövet jelentett életében. Szerkesztői állást vállalt egy tudományos kutatóintézetnél, de azzal bocsátották el, hogy teljesen alkalmatlan az írásra. Amikor írói karrierje beindult, tanítani kezdett az USA különböző egyetemein.
A sokféle és gyakran alantas munka, a gyereknevelés és a sokévi erőfeszítés – hogy végre találjon időt az írásra is – miatt inni kezdett. Saját bevallása szerint az alkohol akkora gondot okozott az életében, hogy feladta ellene a harcot. Az alkohol miatt kétszer is kórházba kellett szállítani, majd az AA segítségével felhagyott az ivással, és 1977-ben új életet kezdett.
Tess Gallagher költőnővel 1978-ban találkozott. New York államba költöztek, Carver professzor lett a syracuse-i egyetem angol szakán. 1982-ben vált el feleségétől, 1988-ban házasodott össze Tess Gallagherrel. Hat héttel később, ötvenéves korában tüdőrákban meghalt. (Wikipédia)
Comments on “Mintha normális emberek lennénk”