a Steven Moffat-éra kritikai megközelítése
a papiruszportal.hu archívumából [2011]
Szerző: Farkas Balázs (Nyugat-magyarországi Egyetem)
Kattant fickó, dobozzal. Így mutatkozik be sokadszorra a BBC sztárja, a térben és időben utazó Doktor, aki már csaknem akkora brit legenda, mint Robin Hood vagy Artúr király. Tíz színész játszotta el az utóbbi 47 évben, és most eljött a 11., hogy a Doctor Who című sorozatban mutassa meg, valóban méltó a szerepre.
Azt hiszem, britnek kell születni, hogy olyan hatalmas művet alkossunk, amely magába foglalja a teret, az időt, az univerzumok sokaságát, és nem utolsósorban a humort, amely nélkül elszédülnénk a csillagok között.
Már 1963 óta nemzeti ikonnak számít Nagy-Britanniában a kis kék rendőrségi telefonfülke, amely valójában egy excentrikus, űrből pottyant figura, a Doktor teret és időt áthasító gépezete. Negyvenhét éve indult a Doctor Who című sci-fi sorozat, 2005-ben pedig többévnyi hallgatás után újraindult, a kor követelményeinek megfelelően.
A műsor a több száz éves Doktorról szól, aki egy „Időlord”, avagy a tér-idő egészét ellenőrzésük alatt tartó, ember külsejű faj egyik utolsó képviselője. Gépe, a Tardis képes időn és téren keresztül utazni, akárhová. Kívülről egy kék rendőrségi telefonfülkének tűnik, de belülről nagyobb és idegen. Általában különféle női társakkal utazik, akiket a Földön ismert meg.
A sorozat sikere abban rejlik, hogy tud ötvözni kalandot, pozitív gondolkodásmódot, tanulságot fiataloknak, humort és nagyon igényesen megírt tudományos-fantasztikus történeteket. Az, hogy a Doktor képes halálos sérülésekből regenerálódni, csak tovább segített abban, hogy ennyi ideig futhasson a sorozat: minden regeneráció során a Doktor átalakul, így új színész veheti át a régi helyét. Minden megújulással maga a sorozat is képes volt igazodni az aktuális évtized igényeihez, és egyre igényesebb évadok születtek.
Doctor 2.Russell T. Davies író-producernek köszönhető a 2005-ös, energikusabb és a mai nézők igényeit figyelembe vevő folytatás, amely négy évad alatt a kilencedik (Christopher Eccleston) és a tizedik (David Tennant) Doktor kalandjait mutatta be. Négy év alatt a sorozat több díjat és kritikai elismerést kapott, David Tennant minden idők legsikeresebb (legalábbis minden bizonnyal legenergikusabb és legviccesebb) Doktora lett. Ennek ellenére Russell T. Davies és az egész stáb tavaly elérkezettnek tartotta az időt, hogy máshol is kipróbálják magukat.
Steven Moffat, a sorozat legelismertebb részeinek írója vállalta a feladatot, hogy 2010-ben ismét megváltoztassa a sorozatot mint vezető producer. Az előző Doktor megható búcsúja és fergeteges sikere után viszont ennél nehezebb feladatra nem is vállalkozhatott volna: rajongók ezrei kritizálták az új színész, Matt Smith személyét, mielőtt még láthatták volna a képernyőn, és aggodalmak merültek fel a teljesen új stáb és szereplőgárda miatt is.
Mindenesetre 2010 eljött, és a 11. Doktor mára befejezte az első évadot is.
Minden megváltozott: új logó, bevezető és zene (noha a zeneszerző maradt). Az új díszletek (a Tardis teljes belső tereit átalakították, eltolták a némiképp divatos steampunk irányzat felé), és jobb speciális effektusok maximálisan kielégítik a fiatalok igényeit, szinte elérik a legigényesebb látványú mozifilmek szintjét.
Természetesen ez a legkevesebb, amelyre figyelnünk kell, két lényegesebb szempont az új Doktor és az írás minősége. Matt Smith eddig a legfiatalabb, aki eljátszhatja a Doktort, de szerintem kifejezetten jól végzi a munkáját. Vicces, energikus, és érezteti, hogy ő a legintelligensebb az univerzumban. Eleinte volt vele gond, amikor túlságosan csetlő-botlóra és komédiázósra vette a figurát; az sem segített, hogy David Tennant gesztusait és beszédstílusát próbálta visszaadni. A rajongóknak még mindig fájt, hogy a kedvencük elhagyta a sorozatot, és ez a bumfordi utánzás inkább melléfogásnak tűnt. Néhány rész kellett, hogy a színész igazán megtalálja a saját stílusát, az évad végére pedig nagyon szerethető karaktert tudott felépíteni.
Steven Moffat írta az egész évadot átfogó történeti ívet, valamint az ezekhez kapcsolódó kulcsfontosságú részeket. Mivel a Russel T. Davies-érában bizonyította, hogy jól kezeli az időutazás során felmerülő problémákat, és ezekből ki tudja hozni a legintelligensebb történeteket, elvárható volt, hogy a rá bízott évad komplex, gondolkodtató és igényes fantasztikum alapjaira helyezze az évadot. Valahogy mégsem ez a helyzet. A régebbi munkáiból nagyon sok fogást újrahasznosít, mintha íróként és gondolkodóként is kiégett volna; az évad végi tetőpont és feloldás pedig túlzottan nagyszabású akart lenni. A korábbi évadok zárásait próbálta felülmúlni: veszélyben az emberiség, veszélyben a világ, veszélyben a létezés, és végül veszélyben az idő maga. Moffat ennél is tovább akart menni: a világ keletkezését próbálta veszélybe sodorni, és mindezt egy dobozba zárni, amelyet a sorozat során felbukkant összes földön kívüli lény meg akar kaparintani. Mondanom sem kell, hogy zűrzavar és teljesen hiteltelen intergalaktikus háború tárul a szemünk elé a két utolsó részben.
Aminek viszont örültem, hogy sok jó önálló rész is született az évadban, nagyon visszafogott fantasztikummal. Különösen a Van Gogh-rész nagyon-nagyon erős érzelmi töltete telitalálat, ahogy a művész ráébred, hogy talán mégsem annyira rosszak a festményei. Humorban erős rész, amelyben a Doktor a Tardis nélkül ragad Angliában, albérletbe kell vonulnia, fogalma sincs az etikettről és a hétköznapi emberi viselkedésről.
Nem tartom tehát csalódásnak, amilyen irányba jelenleg tart a Doctor Who, de úgy érzem, Steven Moffatnak össze kell szednie magát, ha vízióját egy résznél nagyobb drámai ívre akarja kiterjeszteni. Az új Doktor és új segítője szerethetőek, az önálló részek írói igazán kiváló munkát végeznek (olyan legendák is írnak epizódokat, mint Richard Curtis és Neil Gaiman!), és összességében megmaradt az egyensúly humor, kaland és megrázó képsorok között. Charles Dickens Karácsonyi énekének laza adaptációja a hamarosan bemutatandó karácsonyi epizód, kíváncsi vagyok, Moffat igényes forgatókönyvvel tér-e vissza.
