A Pannon Filharmonikusok budapesti koncertje
a papiruszportal.hu archívumából [2012]
Szerző: Lehotka Ildikó
Meglepően érdekes műsorral koncertezett május 11-én a Pannon Filharmonikusok budapesti bérletsorozatában, Dutilleux két műve, Debussy: A tenger című szimfonikus vázlata és Ravel Bolerója hangzott el, a szólista a nagyszerű Perényi Miklós volt. Két soha nem hallott darab és két népszerű, sokat játszott szólalt meg, francia szerzők tollából, köszönet és elismerés illeti az ötletgazdát, aki megismertette velünk, koncertre merte tűzni Dutilleux darabjait, hiszen a közönség a jól ismert műveket részesíti előnyben.
Dutilleux a XX. századi francia zene egyik képviselője, stílusa izgalmas, hangzásvilága érdekes, de nem annyira egyéni, hogy berobbanhasson a köztudatba. Sajnálatos módon a francia zene még mindig nem él olyan erősen a magyar zenehallgatók körében, egy-egy mű, szerző darabjának kivételével, amennyire ez indokolt lenne. Alig vagy nem hallunk Roussel-művet, a francia Hatok munkásságáról sem, bár a csoport neve mindenkinek ismerős. A pécsiek tehát egyfajta adósságtörlesztésként is választhatták Dutilleux két darabját, mi pedig nem győztünk csodálkozni, miért is nem játsszák a Fantasztikus táncot és a Csellóversenyt többször.
Az 1942-es Fantasztikus tánc (Danse fantastique) mintha fantomdarab lenne, keletkezési körülményeiről nem sokat lehet tudni. Dutilleux nem vállalta a művet, törölte több ekkor keletkezett darabjával együtt. A helyenként baljóslatú, máshol elementáris, de mindenképpen több előadásra érdemes mű nem nélkülöz némi teatralitást, nagyzenekar, nagydob, nagy forték, kell ennél több egy sikergyanús műhöz? Az aszimmetrikus ütemek, a hangszerelési bravúrok, a hangulatteremtés jó bevezetésként szolgált a csellóversenyhez, de be kell vallani, elég sok áthallást véltem felfedezni egyéb művekkel, a legfeltűnőbb a Bolero zárás előtti üteme volt, de nem hiányzott a sztravinszkijos hangzás sem.
Az Egész távoli világ elnevezésű csellóverseny sem szűkölködött egyes szerzők stílusjegyeinek megidézésével, itt leginkább az orosz zene, újra Sztravinszkij, Sosztakovics, Prokofjev világa jelent meg a misztikus, melankolikus, szinte végig lassú tempójú darabban (ez is egyfajta utalás). Az öttételes mű kapcsolódott a Fantasztikus tánchoz, akár az ellentét, akár a hangzásvilág révén, a XX. századi hangzásvilágot alaposan körbejáró mű I. tétele félelmetes volt, és motorikus (Sosztakovics Csellóversenyéhez hasonlóan). Egészen lenyűgözően szólt a II. tétel fájdalmat kifejező zenei anyaga, a hárfa mély hangjai fűszerezték a csellószólót, hihetetlen erővel hatott ez a thrénosz típusú szakasz. A mű keretét az ütőhangszerek használata adta, az egyedi hangszínek, a szólócselló magányossága, a hangulat kifejezése nagyszerű. Perényi Miklós szólója minden szépséget ábrázolt, kifejezte az éjszakazenét, a kétségbeesést, a fájdalmat, a helyenkénti fellángolást. A művész ráadásnak Bach G-dúr szvitjének Prelúdiumát játszotta, a közönség még ezután is alig akarta elengedni.
A Pannon Filharmonikusok Bogányi Tibor vezetésével adták át a két művet a közönségnek, érezhetően félve, ez a fajta zenei szövet még nem került-kerülhetett a mindennapok gyakorlatába. Mindenesetre szép előadást hallottunk, de több rejlik mindkét műben.
Ha Dutilleux zenéje nem is, Debussy La mer-je és Ravel Bolerója mára a törzsrepertoár részévé vált, igazán jó előadást azonban ritkán hall az ember. Az 1903–1905 között komponált A tenger rendkívül plasztikus, a műfaját tekintve három zenekari vázlat pillanatképei lenyűgözőek. A Pannon Filharmonikusok előadásában egy kellemesen eljátszott művet hallottunk, élvezhetőt, de Debussy darabja jóval többet tartogat, ennél szebbet érdemelt volna. Helyenként a hangzásarány kiegyenlítetlen volt, az első tétel kezdésekor a fák soknak hallatszottak, a dinamika túl hamar ért a fortéra. A pentatonszeletek hallatán nem éreztük azt a megdöbbenést, amit a rész ad, pedig ez a tétel egyik csúcspontja, jellegzetessége. A cselló kicsit soknak, erőltetettnek tűnt ezután, játékosságot várt volna a hallgató, hullámzást. A cezúrákat hiányoltam, egy ilyen, szinte folyondárszerű, még inkább foltokból álló tétel esetében elengedhetetlen egy-egy leheletnyi szünet, megtorpanás. A középső tétel sem hozott újat, a zenekar a záró, A szél és a tenger párbeszéde tételre nyílt meg, a piano különösen tetszett az azonos hangról induló kis- és nagyszekundlépéseknél.
Ravel Bolerója zárta az előadást, a művet a közelmúltban hallhattuk kiemelkedően jó (a BFZ Titokkoncertje) és kiemelkedően rossz (aki ott volt, tudja, mikor és kik játszották) előadásban. A kiválóan hangszerelt művet a spanyol tánc ihlette, nem kevés erotikát is sugall a darab, ezért is koreografálják előszeretettel. A zenekar előadásában nem igazán jöttek át a hangszínek, az árnyalatok, a felépítés nem vezetett egyenesen a hihetetlenül szuggesztív zárásig, a hangszerszólók egy-két kivétellel csak átlagosak voltak.
A koncertet kétségkívül a két Dutilleux-mű és Perényi Miklós csodálatos játéka emelte a hétköznapok fölé.
Művészetek Palotája, 2012. május 11.
