Olvas(s)atok – Álomművek, avagy a Tóték változatai és Örkény

a papiruszportal.hu archívumából

Szerző: Merenics Éva

Álom a Tóték először is azért, mert az író – saját bevallása szerint – teljes egészében megálmodta a meglehetősen furcsa történetet. Aztán a (rém)álomszerű születést ugyanilyen kiszámíthatatlan publikációs kísérlet követte, amely minden kisebb-nagyobb „baleset” ellenére sikerrel végződött.

Örkény még 1964 februárjában megállapodást kötött a filmgyárral, márciusban pedig elkészült a Pókék című forgatókönyv-változattal. Ezt a művet a filmgyár első lépésben elfogadta. Március és november között viszont már nem tartotta értékelendő és értékelhető munkának. Az író ekkor a címet a következőre változtatta: Lángoló víz. Csönd legyen! Ha az utóbbi címet magára az íróra vonatkoztatjuk, volt valami igazsága. A filmgyár ugyanis ismét – illetve még mindig – hallgatásra kárhoztatta. Véleményük ekképp hangzott: „Ostoba, hihetetlen, irreális hülyeség.”

Ezért a szerző nem tehetett mást, mint hogy irodalmi műként közölje a történetet. Így született meg a kisregény, amely először 1966-ban jelent meg a Kortársban, majd 1967-ben a Nászutasok a légypapíron című kötetben. Ugyanebben az évben mutatták be a drámaváltozatot a Thália Színházban. Az eredetileg filmvászonra álmodott történet 1969-re ért vissza kiindulópontjához. Ekkor mutatták be ugyanis Isten hozta, őrnagy úr! címmel Fábri Zoltán rendezésében a mára klasszikussá vált filmet – Latinovits Zoltán, Sinkovits Imre, Fónay Márta, Venczel Vera halhatatlan alakításával.

A kisregény alapvetően két világot ütköztet egymással. Az egyik a külvilág, a háború, az őrnagy zárt világa, a fronté, az örök éberségé, a katonás rendé. A másik Mátraszentanna békés falusi idillje, amely azonban szintén zárt világ, hiszen az ott lakókon kívül legfeljebb csak néhány turista fordul meg errefelé. Az őrnagy ideérkezésével a két világ találkozik egymással, ám zártságának köszönhetően mindkettő idegenkedik a másik törvényeitől, mi több, egyikben sem érvényesülhetnek a másik törvényei. Ezt azonban az elszigetelt világok szereplői talán épp izoláltságuk miatt nem érthetik.

A fenti helyzet feszültségét fokozza, hogy az őrnagy Tót szerepét veszi át, vagy inkább veszi el. Hiszen Tót a faluban köztiszteletnek örvend, tekintélye is meglehetősen nagy. Az ő megalázásaival, megaláztatásaival az őrnagy lényegében kiszorítja őt a falu világából. Ezt azonban az őrnagy iránt érzett imádatnak köszönhetően a faluban mindenki jónak vagy legalábbis elviselhetőnek látja. Ennek oka természetesen nem a mátraszentannai lakosság embertelenségre való hajlama. Sokkal inkább az a tény, hogy mások fiai is szolgálnak még a fronton, így Tót szenvedése mindenki számára érdek is egyben.

Hasonló abszurditás több helyen is előfordul a kisregényben. Vagyis összeegyeztethetetlen okokból „sülnek ki” logikus következményként illogikus vagy legalábbis erkölcsileg és érzelmileg is elfogadhatatlan okozatok (lásd a fenti példát), illetve logikus okokból következnek logikus levezetéssel illogikus okozatok – mint például az ásítozó Tót esete a zseblámpával. „A kisregény humora jórészt a felvállalt tárgyilagosságból, a látszólag hibátlan logikai levezetések abszurditásából táplálkozik.”
Ugyanakkor szinte be lehet szippantani a mátrai falu levegőjét, látni lehet a festői vidéket és a konkrétan jellemzett és leírt embereket. Ebben a közegben valóban furcsának hat a háborús világ rémsége. Örkény azonban olyan nagy meggyőző erővel tudja bemutatni az előálló hihetetlen szituációkat, hogy az olvasó talán nem is gondol rá, milyen lehetetlenek. Nem valószínű például, hogy az ember a kert végében elhelyezett, igencsak kellemetlen szagú építményben bujdosson, vagy rogyasztott térddel járjon, vagy zseblámpát tegyen a szájába ásítozás ellen. A megaláztatások első fokozata – mint az éjjeli munka, a dobozolás – kezdetben még elviselhető, aztán fokozatosan romlik a helyzet. Így az egyes lépések közt nem is veszünk észre nagy különbséget, viszont a kisregény végére azonban a teljes elembertelenedéssel szembesülünk.

A drámában sincs ez másképp. Mégis, sokan róják fel a szerzőnek, hogy a színpadi mű elsősorban vígjátéki elemei miatt vált sikeressé. Mindenesetre népszerűsége vitathatatlan. Ennek ellenére Örkény igencsak tartott a színháztól: „Fejlett kézügyességgel rendelkező alkalmi drámaíró vagyok. Úgy félek a színpadtól, mint a tűztől. Van is rá okom.”

A színpadon a mű világa egységes marad. Néhány kis „apróság” pedig hozzájárul a mű jobb előadhatóságához. Valószínű, hogy a vígjátéki elemek sem az eredeti mondanivaló elsilányításához szolgáltatnak eszközt, hanem Örkény egyszerűen kihasználja velük a színpadi műfaj adta lehetőségeket.
Az eltérő elemek egyike, hogy a levél, amely Gyula halálát tudatja, más időpontban tűnik fel a darabban, mint a regényben. Ezzel a szerző egy ideig jobban leköti a nézőt, hiszen a kisregény olvasója már a legelején szembesül azzal, hogy Tóték bármit tesznek, minden cselekedetük értelmetlen. A dráma viszont a levél megérkezéséig a nézőt „együtt érezteti” Tótékkal.

A postás a kisregényben egy szerencsétlen gyengeelméjű, aki jó szándéktól vezérelve nem közli Tótékkal a rossz híreket. A darabban már ő is ugyanolyan szeszélyes és önkényes őrült – ha úgy tetszik – zsarnok, mint maga az őrnagy.
További jelentős különbség, hogy Cipriani professzor már nem biztatja Tótot az őrnagy szeszélyeinek elviselésére. Amint P. Müller Péter idézi a drámából: „Annak, ami most van… egyszer vége lesz… És akkor a maguk őrnagyát fel fogják akasztani… És akkor mindenki akkora lesz, amekkora, szabad lesz aludni, ásítani, még nyújtózkodni is.”
Ugyanilyen kiegészítés a drámában az őrnagy dobozolásról alkotott véleménye: „Persze, úgy gondolom, hogy ezt [a dobozolást] nem szabad uniformizálni. Minden nemzet más színű és más formájú dobozokat csinálhatna. A hollandusok olyan gömbölyűt, amilyen a sajtjuk, a franciák olyant, ami muzsikálni tud. Még az oroszoknak is, ha már legyőztük őket, szabad lenne dobozokat csinálniuk. Persze csak kicsiket, mint a gyufaskatulya.”
Varró szerepe tehát nem változott, ugyanígy a legtöbb szereplőé sem. Általánosságban megállapítható róluk, hogy a faluban betöltött szerepükkel, illetve az őrnagyhoz fűződő viszonyukkal jellemzettek. Talán egyedül az őrnagy határozható meg egyértelműen negatívan, bár az ő zsarnoksága is visszavezethető a katonaság viszontagságaira.

Az őrnagyról és Tótról – a két szélső pólusról – a szerző egyébként azt vallja, hogy a két szereplő valójában egy. Hiszen kiszámíthatatlan, hogy mikor válhat egy ember áldozattá, vagy éppen áldozat volta miatt zsarnokká.
A drámával kapcsolatban mindenképpen meg kell még említeni annak utóéletét. Egészen pontosan az első szereposztás utóéletét. Minden eredeti szereplő rányomta bélyegét a későbbi előadásokra, a későbbi szereplőkkel szembeni elvárásokra. A legnagyobb hatást közülük is a már említett Latinovits Zoltán gyakorolta a későbbi nemzedékekre. Valószínűleg azért is lehetett ekkora a hatás, mert az „eredeti” színészek úgy játszották a darabot, amint azt Örkény elképzelte. Szerinte ugyanis annak ellenére, hogy tragikomédiáról van szó, illetve a dráma színpadi változata sokkal inkább komédia. Viszont az egész éppen attól válik egyszerre tragikussá és komikussá Örkény szerint, hogy a színészeknek teljesen komolyan kell venniük szerepüket.

Ezt a kettősséget Örkény második világháborús környezetre vetítve írta – álmodta – meg. Szinte hihetetlen a mai olvasó számára, hogy a nyíltan a diktatúra ellen tiltakozó darabot hogyan engedhették meg egy – igaz, puhuló – diktatúrában bemutatni, a kisregényt kiadni, illetve a filmet levetíteni. Igaz, rá lehetett fogni, hogy a fasizmust szimbolizálja, de mégis – mint az érzékelhető a műből – sokkal tágabban is értelmezhető.

A drámát Nyugaton is nagy sikerrel játszották. E tényből is kitűnik egyetemessége, közérthetősége, örökérvényűsége.

Reméljük, eljön majd az a valóban humánus kor, amikor már nem értjük a Tóték mondanivalóját, vagy legalábbis csak rémálmainkban találkozunk Varró őrnagyokkal.