Rahmanyinov-ünnep

a Fesztiválzenekarral és Anna Vinnyickajával

Szerző: Lehotka Ildikó

Az arisztokrata családba született Szergej Vasziljevics Rahmanyinov születésének 150. évfordulóját (1873. április 1., Szemjonovo) ünnepelte a zenészvilág. A Budapesti Fesztiválzenekar három, azonos műsort tartalmazó koncerttel emlékezett meg a zeneszerzőről november 25-én, 26-án és 27-én. A koncert programját Rahmanyinov talán legismertebb műveiből állították össze.

A tatár gyökerekkel is rendelkező Rahmanyinov ötéves korában kezdett zongorázni, kilencévesen felvették a szentpétervári konzervatóriumba, ahol ösztöndíjat is kapott (a család ekkorra az édesapa felelőtlensége miatt elvesztette vagyona nagy részét). Szergej tanulmányi eredménye nem volt megfelelő, de zongorajátéka meggyőzte tanárait. Később, 1885-ben a moszkvai konzervatóriumban folytatta tanulmányait, itt már a zeneszerzéssel is foglalkozott. 1892-ben megírta Aleko című, első operáját, mindössze 18 nap alatt. A moszkvai tanulmányok után tanított, majd egy nagy szerelem hevében megírta I. szimfóniáját, melynek bemutatója bukás volt, három évig nem is komponált. 1902-ben összeházasodott unokatestvérével, két lányuk született. 1919-ben elhagyta az országot, soha többé nem tért vissza hazájába. Műveit nem játszhatták egy 1931-es amerikai cikk után, a Pravda szavaival „jelentéktelen imitátor, zenéje már rég kiment a divatból”. Hozzátesszük, a németek Szovjetuniót ért támadása miatt Rahmanyinov segélykoncerteket adott, így műveit újra játszották. A depressziós időszakoktól sem mentes, zongoravirtuózként, zeneszerzőként és karmesterként egyaránt számon tartott Rahmanyinov 1943. március 28-án hunyt el Los Angelesben.

Rahmanyinov a késő romantika egyik nagy alakja. Zenéje rendkívül érzelemgazdag, sokak szerint túlságosan is az. Szimfóniái, zongoraversenyei nagyszabásúak, nagy léptékűek, egy-egy művének részlete a filmekben is feltűnik. Érdekes módon a versenyművek három-, a szimfóniák négytételes rendjét használta. Rahmanyinov kedélybetegsége után a szerző számos művében felhasználta a középkori Dies irae sequentia kezdő szakaszát, először A holtak szigete szimfonikus költeményben.

A november 27-i, a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben tartott koncert három darabból állt. A méltán ismert Vocalise nyitotta a koncertet. A mű egy dalciklus utolsó darabja (Románcok, Op. 34), a szerző nem határozta meg, mely magánhangzóval énekelje a művész (a zongorakíséret fölött/mellett). Számos hangszeres átirat született a darabból, és természetesen zenekari is. A koncerten három-három hegedűs játszotta az ének szólamot a jobb és bal oldalon az oldalerkélyen. Hatásos nyitó szám volt, minden szempontból.

Az 1909 nyarán, Drezdában komponált III., d-moll zongoraverseny (Op. 30) az I. zongoraszonáta és A holtak szigete társaságában keletkezett. A bemutató még abban az évben, november 28-án volt New Yorkban, a szólót maga a szerző játszotta, Walter Damrosch vezényletével. A mű partitúrája már a következő évben megjelent. Rahmanyinov azt állította, hogy „a harmadik zongoraversenyt jobban szeretem, mert a másodikat kényelmetlen játszani”.

A fiatal Anna Vinnyickaja játszotta a zongoraszólót, szólama nyitó taktusai egyszerűen, de kifejezően hangzottak el. Az Allegro ma non tanto feliratú tétel akkordtömbjei, az arpeggiók, a kadencia nagyon szép előadásban szólaltak meg, a változatos hangnemű variációs formát is mutató II. tétel is kellemes pillanatokat szerzett a közönségnek. Az attacca induló záró tétel helyenkénti harsányságát jól érzékeltette Vinnyickaja. A művésznő ráadással köszönte meg a telt ház tapsát.

Szünet után a II., e-moll szimfónia (Op. 27) hangjai töltötték be a pótszékekkel is ellátott termet. A szimfónia a szerző Bolsoj-beli karmestersége alatt készült, tíz évvel a sikertelen I. szimfónia keletkezése után. Ez az 1908-ban bemutatott szimfónia, hasonlóan a koncerten elhangzott zongoraversenyhez, lassú tempóban indul. A nyitó tétel témái fel-felbukkannak a mű során, a scherzóban hallhatjuk a Dies irae-témát. A Budapesti Fesztiválzenekar játéka frenetikus volt, egyetlen pillanat sem telt el úgy, hogy a hallgatóságot ne nyűgözte volna le a zene, a zenekar kifejező tolmácsolása emlékezetes marad. A zenészek élvezettel játszottak, és valósították meg Fischer Iván elképzelését. Bár a hangverseny jóval túllépte a megszokott időkeretet, ezt senki sem bánta.