Hisako Kawamura közreműködésével
a papiruszportal.hu archívumából [2016]
Szerző: Lehotka Ildikó
Rahmanyinov és Beethoven egy-egy művét tűzte műsorra a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, a Művészetek Palotájában tartott koncertet Kocsis Zoltán vezényelte, a zongorista a Japánban született, Németországban élő Hisako Kawamura volt. A koncertre rengetegen voltak kíváncsiak, hiszen a Rahmanyinov-versenymű hírhedten nehéz, magam a Beethoven-szimfónia tolmácsolását vártam. Két D alaphangnemű mű, két stíluskorszak ígért egy szép estét.
Rahmanyinov zongoraversenyei manapság viszonylag gyakran hallhatóak, talán a III., d-moll a legkedveltebb. A szóló nehéz, a zenekari anyag színes, ahogy a szerző művei általában, élvezet hallgatni. Az Op. 30-as mű 1909-ben készült, a bemutató novemberben volt, New Yorkban, a szerző szólójával. Három hónappal később Gustav Mahler vezénylete alatt is megszólalt a máig sikeres darab, szintén New Yorkban.
Kocsis a Nemzeti Filharmonikusok élén, Gyenyisz Macujev szólójával létrehozott egy olyan előadást a 2015-ös Tavaszi Fesztiválon, mely szinte felülmúlhatatlan. A január 29-i koncerten Hisako Kawamura játszotta a szólót, egy törékeny, fiatal hölgyet hallhattunk. Játéka technikailag megkérdőjelezhetetlen, a virtuozitás, a fölényes hangszeres tudás nem volt kétséges. Tolmácsolásában egy kellemes művet hallottunk, szép, de üres pianókkal, a dinamikai lehetőségeket nem használta ki a művésznő. A hallgató nem arra gondolt első sorban, hogy a mindent elsöprő forték hiányoztak, hiszen anélkül is lehet egy művet nagyon jól eljátszani, hanem a hangulatok megjelenítése, a csúcspontok megfogása, az agogika, a kifejezésmód ezernyi lehetősége. Ha a zenekarral játszott részekben ez nem is volt annyira feltűnő, de a nyitó tétel kadenciájában igen. Hiányoltam az érzelmi kitörést (jó néhány van a darabban), az új témák előkészítését is. A zenekar a középső tétel bevezetőjét csodásan játszotta, de magához képest – főleg a nyitó tételben – sok zötyögést, pontatlanságot hallhattunk. Hisako Kawamura a záró tételt érezhette magához közelebbnek, itt kifejezetten jó szakaszokat is játszott.
A nagy siker nem maradt el, a Polanski-filmből ismert Chopin-nocturne-t (cisz-moll, Op. 20.) játszotta, nagyon szépen.
A szünet után intermezzóként az idén diplomát szerző, Junior Prima-díjas Kokas Dóra mutatkozott be a közönségnek, az ifjú csellistát már láthatta-hallhatta a közönség az NFZ tagjai közt. Ez alkalommal Giovanni Sollima Alone című darabját játszotta. A szerző maga is csellista, fellépett már nálunk, akkor saját művét tolmácsolta . Az Alone egyszerű, ABAB felépítésű, kellemes hangzású, többszólamú (gyakran rejtett többszólamú), élvezhető kortárs darab, benne ritmikus szakasszal, dudabasszussal, amit a fiatal művész vehemensen, nagyon jól tolmácsolt.
Beethoven II., D-dúr szimfóniája 1802-ben készült el, nem sokkal később írta meg Beethoven a Heiligenstadti Testamentumot. A szimfónia hangulata ebből semmit nem tükröz, életvidám, remek karakterekkel megírt darab. Ez a Beethoven-szimfónia nem mindennapos vendég a koncerttermekben, ahogy a IV. sem, pedig a D-dúr darab a maga életigenlésével igazán remek. Ahogy remekbe szabott volt az előadás is. Kocsis Zoltán fantasztikus megoldásokkal vezényelte a művet, ahogy a Rahmanyinov-darabot, úgy ezt is kívülről.
A lassú bevezetés nem volt túlmagyarázva, nem volt komor, csodás vonóstónust hallottunk (később is), a felelgetés természetesen szólalt meg (és pontosan). Ugyanezt a természetesség és pontosság jelezte a vonós szólam gyors szakaszait a főrészben, remek hangsúlyokkal, félelmetesen jó dinamikai váltásokkal játszott a zenekar, a moll rész villámcsapásszerűen érkezett meg (mintha a VI. szimfóniába kirándultunk volna). A Larghetto tempója a megszokottnál gyorsabb volt, a Scherzo (talán az egyik legkönnyebben megfogható III. tétel) triójának hangsúlyai éltek. a záró tétel elánnal, frissen szólalt meg.
Nehéz lesz ezt a szimfóniát jobb előadásban tolmácsolni, az apró árnyalatok, a csodálatos hangzás, ez a fajta Beethoven-felfogás és tolmácsolás mindenkinek maradandó élmény lesz.
