a terepasztal lovagjai
a papiruszportal.hu archívumából [2007]
Szerző: leho
Kiss Ottó a mai magyar gyerekirodalomban az egyik leginkább elismert, az olvasók és a kritika által egyaránt méltányolt szerző. A szakma 2003-ban Csillagszedő Márió verseskötetéért „az év könyve” díjjal jutalmazta, legutóbb Artisjus Irodalmi Díjjal tüntették ki Emese almája című, 2006-os könyvéért – illetve sokoldalúságáért, ezt már én teszem hozzá. Legutóbb oldalainkon egy groteszk történetéről írtunk, Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délután, melyet a Csodaceruza kiadásában Baranyai Zoltánnal követett el. Ezúttal a Móra Könyvkiadónál az idei könyvfesztiválra megjelent művét, mai lovagregényét ütjük föl.
Don Szopránó jóslata
A terepasztal lovagjai – már a cím is talányos, játékos. Lovagkori történetre gondolhatunk, de elbizonytalanít a terepasztal szó. Kiss szeret játszani a szavakkal, ezt már számtalanszor bizonyította, a modern kifejezés rögtön többsíkúvá teszi a még el sem kezdett történetet. Előrevetíti, hogy alighanem a jelenben játszódik majd. A Bevezetés elején álló összefoglaló is ezt bizonyítja, és már itt leszögezi a még nem bizonyított tanulságot: „a természet nem képes a hazugságra, az ember viszont igen”.
Egy a középkorból származó különös levéllel és a benne foglalt jóslatokkal, a lovagi eszmény „korszerűtlenné” válása feletti szomorú megállapításokkal kezdődik a regény, melyet az ős Lovag írt modern kori leszármazottjának, Grigorján Adorjánnak. Kissnél nagyszerű, hogy a komolyság és a játékosság, a humor elválaszthatatlan egymástól. A baljóslatoktól (és a reménytől) sem mentes levél komolyságát oldja az ük-ükunoka nevének játékossága. A szerző nyelvi sziporkáival ebben a könyvben sem takarékoskodott. Az őslovag társa, ahogy a mai amerikai akciófilmekben mondanák, Don Szopránó, messze csengő és vivő nevével, de feltűnik K. Szusz Belli is. Kiss állandóan elvárja a szülőktől vagy az együttolvasást, vagy a magyarázatot, csak reménykedni lehet abban, hogy a gyerekek kérdeznek is. A Sopranos és a szoprán még viszonylag könnyebben érthető, az első talán ma már inkább beugrik a gyerekeknek, mint a sorvadó ének-zene oktatás miatt a második. A casus belli azonban már nem biztos, és az interneten ilyen kitekert formában csak két találattal lesz meg a recenzióknál.
Az érdekes nyitás után kíváncsiak vagyunk a modern kori hősökre, a gyerekekre, akik újra visszahozhatják a lovagi erényeket az emberiség életébe, akik még képesek lehetnek erre. Don Szopránó, a számok zsenije, az itáliai mester szerint:
„Számításaim szerint csak a gyerekek segíthetnek a lovagokon. Mert ők azok, akik a legkönnyebben rátalálnak az igazságra. De csak az olyan gyerekek képesek beteljesíteni a saját sorsukat, akik hasonlóak hozzánk, akik az életüket erős várként tudják felépíteni.”
A ma már sajnos patetikusnak tűnő megállapításokat Kiss jó érzékkel egy középkori lovag szájába adja, így erősítve az állítást.
De kik lesznek ezek a hősök?
A négy mai lovag
Dodi („kövér, akár egy léggömb”) és Szálka (vékony, magas és szögletes) a leghétköznapibb gyerekek, akik önfeledt vakációjukat töltik Dodi nagyanyjánál, Lívióla néninél egy komfortos tárgyakkal teli házban, és éppen azon mesterkednek, hogy egy ásó segítségével a golyóbis túloldalára, Afrikába jussanak. Nagyon tetszik nekik a Rigó utcai szép lány, Fáber Lili, bár egy kicsit fenn hordja az orrát. A jóslat beteljesítéséhez azonban négy gyerek kell, a negyedik már egy nem éppen hétköznapi figura, a környezetvédelmi miniszter fia, Rausek Bibi.
A humoros és jópofa történet különböző kalandokon keresztül visz el a beteljesítés előtti állapotba. A gyerekek jelleme folyamatosan csiszolódik, a cél érdekében összefognak, igazi jó barátokká válnak, s Grigorján örömmel tapasztalja különleges terepasztalán – azt nem árulom el, miként –, hogy önzetlenek és jószívűek. A történetről legyen elég ennyi.
Kiss Ottó regényében tipikus és különös alakok egyaránt szerepelnek, élethű, hús-vér figurák élik mindennapjaikat, míg hőseink a nagy feladat elvégzésén munkálkodnak. Gyurka, a habókos postás, kicsit Gyuri atyusra emlékeztet, Tavai Áron, a vérbeli kereskedő, Ferró Feró, a kemény, ám rosszindulatúnak tűnő fiú vérebével vagy Miszter Zenit, a fényképész. A jó és a rossz elkülönítése mellett becsempész a regénybe környezetvédő gondolatokat is, például az üdítős műanyag palackok felhasználásáról. Igazi kalandregényhez illően szerepet kap a történetben örök életű térkép, egy kis léghajózás, jégtörő kód, rabló stb. Kiss Ottó ezúttal is bizonyítja, hogy bármilyen irodalmi közegben otthon van, az izgalmas múltba éppúgy hitelesen, érdekes kalauzol, mint a látszólag unalmas jelenbe. A tanulság sem hiányozhat soha a történeteiből, de ezt ízlésesen, nem sulykolva fogalmazza meg. A humor, az irónia és a nyelvi játékok pedig különösen erősek minden művében – csak legyen, aki érti is őket!
Kiss Ottó
Író, költő, szerkesztő. Battonyán született 1963-ban, Gyulán él. A JGYTF-en és a JATE-n szerzett diplomát, volt hetilapszerkesztő és napilapos újságíró, 2000-től a Bárka c. folyóirat munkatársa. 1996 óta publikál rendszeresen, írásait minden jelentős hazai folyóirat közölte. Több munkáját lefordították németre, angolra, szerbre, bolgárra és szlovákra. Az utóbbi években gyerekirodalommal is foglalkozik, 2003-ben megkapta „az év könyve” díjat (Csillagszedő Márió).
Fontosabb munkái: Lopott levegő; Szilveszteri kaland; Visszafelé hull a hó; Szövetek; Az elmerült kert; Volt egyszer egy folyóirat – Az Új Aurora vázlatos története; Csillagszedő Márió; Angyal és Tsa; Javrik könyve, Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délután, Emese almája, A terepasztal lovagjai.
Kiss Ottó: A terepasztal lovagjai
Móra, Budapest, 2007
Kötött, 232 oldal
Illusztrátor: Wansdronk, Maarten
Felelős szerkesztő: Dian Viktória
Alföldi Nyomda
ISBN: 9789631182934
