Az NFZ koncertje Berezovszkijjal
a papiruszportal.hu archívumából [2012]
Szerző: szabói
Kétszeresen is módosított koncertet adott az NFZ a Művészetek Palotájában, eredetileg a kihirdetett, nagyon várt Richard Strauss-opera, A hallgatag asszony elmaradásáról értesültünk, majd Kocsis Zoltán sajnálatos betegsége miatt a karmesterváltásról is. Az operából hallhattunk részletet, a nyitány funkciójú Potpourrit, majd egy huszárvágás után két orosz darabot, Hacsaturján Desz-dúr zongoraversenyét a nagyszerű Berezovszkijjal, végül Csajkovszkij megunhatatlan IV. szimfóniáját.
A műsor tehát érdekes volt, és kíváncsian vártam Dmitrij Lissz, a „világ legjobb Csajkovszkij- és kortárs zenei előadójaként” számon tartott karmester, díjnyertes előadó, az orosz Nemzeti Zenekar másodkarmestere zenei elgondolásait. Természetesen igen nehéz Kocsis helyett előadást vállalni, és mindig ott lebeg a kérdés, milyen lehetett volna vele a koncert.
Strauss A hallgatag asszonyának nyitánya Lissz értelmezésében nem úgy szólalt meg, ahogy a szerző művének meg kellett volna, bizonytalankodások tarkították a mű elejét, a dinamikai árnyaltság nagyon hiányzott a Potpourriból. A finom dinamikai váltások-változások nem mutathatták meg a szerző igen izgalmas hangszerelési megoldásait, ráadásul Lissz a hangszínekre sem figyelt, egy helyenként hatalmasan, harsogón szóló masszát kaptunk.
Hacsaturján Desz-dúr zongoraversenye szintén olyan mű, melyben sziporkázó ötletek sorjáznak, rá egyébként is jellemző a tarka zenei anyag, a csillogás (ne felejtsük el, hogy Lenin és Sztálin dicsőítésére több művet komponált a kétszeres Lenin- és Sztálin-díjas szerző, mégsem emiatt maradt fenn a neve), az elementáris ritmika. Igazán értő előadók tolmácsolták, Lissz talán ezt a darabot adta át a közönségnek a legjobban, bár a III. tételben a beintések igencsak hiányoztak, volt viszont olyan, ami nem kellett volna. A méltán elismert, az egyik legjobb élő zongorista, Borisz Berezovszkij játéka fantasztikus, az első tétel melléktéma utáni szakaszának hangszíne csodálatosan finom, a kadenciák fergetegesek voltak. A hihetetlenül nehéz technikai részeket magától értetődő természetességgel játszotta, erre mondják, hogy a kisujjából kirázza. A II. tételben azt a valószínűtlenül finom hangszínt is megcsodálhattuk, és Berezovszkij később a hatalmas hangerővel sem maradt adós. Nagyon kevés zongorista képes mindkét szélsőséges tartományban egyforma intenzitással játszani vagy érzékeltetni a hangokat, ő az egyik, aki ezt tudja. A művész nemcsak a szólórészekben volt kivételesen jó, de a zenekari anyagra is odafigyelt, a párbeszédek nem egyoldalúan zajlottak.
A zenekar most is magabiztosan játszott, a karmester jobban érezte a művet, mint a nyitányt, és itt talán a harsányság inkább előtérbe kerülhet, Hacsaturján zenéje – a lassú szakaszokat kivéve – inkább a ritmikáról szól, mint a hangszerelési ötletekről.
A basszusklarinét-szóló több esetben hajszállal alacsonyabban szólt, a hegedűk a szenvedélyt jelenítették meg, a szólók igazán szépek voltak, a III. tételbeli visszaidézés (a nyitótételből) bombasztikusan szólt a rezesek jóvoltából. Berezovszkij ráadással hálálta meg a közönség tapsát.
Szünet után Csajkovszkij IV., f-moll szimfóniáját hallhattuk, az op. 36-os mű igen kedvelt. A nyitótétel fátummotívuma félelmetesen szólalt meg a trombitákon, a szünet időtartama is fokozta ezt a hatást. Fantasztikusan szóltak a vonósok is a fafúvósok alatt-felett, az ismételgetett hangok erőt sugároztak, amellett, hogy nem az övék volt a dallam. A melléktémát is mívesen adták elő, a tempót egy kicsit lassabbra vette Lissz, és a tagolást is bővebben lehetett volna mérni. A tétel zárása felé a hangzásarány eltolódott a rézfúvósok felé, és ez sajnos maradt a mű végéig. A lassú tétel oboaszólóját vérszegénynek és néha nem tökéletesen tisztának hallottam, viszont nagyon szépen játszott a fagottszóló alá a vonóskar. Lissz nem figyelt a Csajkovszkijra oly jellemző motívumismétlések dinamikai erejére, azok előrevivő tulajdonságára, (szinte) sosem árnyalta a hangzást, megelégedett azzal, hogy más-más hangszercsoportra van írva a motívum, így a belső lélegzés elmaradt. A Scherzo pizzicatói nem hozták azt az izgalmat, pezsgést, ami rejlik a műben, a Trióban a fafúvósokat soknak éreztem. A zárótétel most a hangerő miatt volt bombasztikus, a rezesek mindent elsöpörtek, a visszatérő témák nem igazán érvényesülhettek, a kis cezúrákat ilyen helyeken érdemes bevetni.
Mindent összefoglalva, a pálca nélkül vezénylő Lissz jött, látott, győzött, legalábbis a közönséget meggyőzte. A koncert a kimagaslóan jó zenekarnak köszönhetően hangzását tekintve élvezetes volt, a zenei elgondolások szempontjából átlagos, az orosz karmester nem pótolta Kocsist. Berezovszkij szerepléséért viszont nem lehetett kihagyni az estet.
Művészetek Palotája, 2012. október 6.
