Benedek Marcell

a papiruszportal.hu archívumából

Szerző: Mika Róbert

Vannak emberek, akik bármit látnak vagy olvasnak, meg szeretnék osztani másokkal, s mivel bárhová nyúlnak, mindig beleakadnak egy darabka papírba, hát le is írják gondolataikat. Ha ez a fajta hangyaszorgalom találkozik a szakmai tudással, az különösen értékes lehet mindannyiunk számára. Márpedig Benedek Marcell mind a két tulajdonságot magában hordozta, így mi, irodalombarátok különösen örülhetünk, és sokat köszönhetünk neki.

Pedig Benedek Marcell nem talált fel újat, nem döbbentette meg semmivel olvasóközönségét, talán még azt is mondhatnánk róla, hogy szürke eminenciásként a háttérben alakította, formálta irodalmi életünket. Sokan azt sem tudják, ki ő, hogy a Thália Társaság egyik alapítója, a Magyar Könyvkiadók Országos Egyesületének főtitkára, Hugo, Zola, G. B. Shaw szakértője volt. Neki köszönhetjük, hogy Ady helyére került irodalmunkban, valamint ő szerkesztette és volt egyik írója az 1927-ben már kiadott, de továbbfejlesztett háromkötetes Irodalmi Lexikonnak (1963–1965) is. És ez nem a teljes repertoárja!
A lexikonok szerint Benedek Marcell irodalomtörténész, műfordító, tanár, író, esztéta és kritikus volt, afféle irodalmi polihisztor. 1885. szeptember 22-én született a székelyföldi Kisbaconban, abban az évben, amikor megjelent édesapja – a nagy mesélő, Benedek Elek – Székely Tündérország című kötete. A környezet, amiben született, szinte egyértelműen mutatta merrefelé, milyen érdeklődési körrel érdemes ismerkednie a világban. Nem csupán a Székelyföld mesés világa, édesapja életszemlélete is hangsúlyos szerepet kapott életében, hiszen Benedek Elek volt az első olyan írónk, aki a gyermekirodalom ügyét a magyar művelődéspolitika fontos kérdésének tartotta országgyűlési képviselőként is (1887–1892).

Benedek Marcell magyar–német szakon végzett Budapesten. 19 éves volt, amikor a Nemzeti Színház az ő fordításában játszotta el Rostand A napkeleti királykisasszony című verses drámáját. Még ebben az évben barátaival megalapította az 1907-ig működő Thália Társaságot. „1903 őszén jómagam Bánóczi László és Lukács György kíséretében felkerestem Hevesi Sándort, aki akkoriban kezdett a Nemzeti Színháznál rendezősködni. Megbeszéltük, hogy a külföldi színházak mintájára modern kísérleti színpadot létesítünk Gárdonyi: A bor előadásaBudapesten, és ezen a színpadon a nagy színházak műsorán nem szereplő darabokat hozunk színre, új, itt ismeretlen irodalmi értékeket viszünk a magyar közönség elé. Egyúttal friss színészi erőket juttatunk szóhoz, akikkel a megkövesedett sablon, a konvenciók helyett új színjátszó stílust teremtünk meg” – emlékezett vissza később, 1934-ben Benedek Marcell.

1907-től 1909-ig a Magyar Nemzet kritikusa. 1912-ben bemutatták a Nemzetiben Az erősebb című drámáját. Még ebben az évben a Markó utcai gimnázium tanára lett, és 1918-ig itt alkalmazták. Közben ösztöndíjjal egy évet töltött Párizsban, a Sorbonne előadásait hallgatva. A forradalom, úgy tűnt, lendületet adott karrierjének, 1918-ban már gimnáziumi igazgató, majd a Tanácsköztársaság idején a Tanárképző Intézet tanára és egyetemi előadó. Ez később súlyos hibának bizonyult, csaknem egész karrierjébe került. Minden bizonnyal édesapja nevének és befolyásának köszönheti, hogy a proletárdiktatúra után „csak” a tanári állásból függesztették fel.
Beletemetkezett a fordításokba, Balzac, Zola, Dickens, France, Wilde és még sok nyugati író műveit ültette át magyar nyelvre, miközben a Dante Kiadónál lektori állást vállalt. ő fordította le többek között Maupassant Szépfiú, Kipling Dzsungel könyve, Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című munkáját is. Az 1920-as években két irodalomtörténeti könyvvel is jelentkezett. Az 1924-ben megjelent A modern magyar irodalom a baloldali irodalomról ad átfogó képet, míg a Délsziget, avagy a magyar irodalom története a múltról szól. 1927-ben szerkesztésében adták ki az Irodalmi Lexikont. A következő állomás az Új Idők Rt., majd a Magyar Könyvkiadók Országos Egyesületének főtitkárává választották 1930-ban. 1939-ig viselte e tisztséget. A szakma 1944-ben rehabilitálta, és átvehette a Baumgarten-díjat. Ám a német megszálláskor szülőhelyére, Kisbaconba menekül. Kolozsváron esztétikát és irodalomkritikát tanított a Bolyai Egyetemen 1945–1946-ban. Ebben az időszakban elvállalta a kolozsvári Magyar Színház dramaturg státusát és vendégrendezői minőségben is hozzájárult a társulat előadásaihoz. 1945-ben az újjáéledő magyar szabadkőművesség nagymesteri címmel tiszteletbeli tagjává választotta. 1950-ig, a szabadkőművesség betiltásáig rengeteg szakmai és ismeretterjesztő cikket írt a Kelet című szabadkőműves lapba.

1947-ben tért vissza Budapestre, ahol az Eötvös Loránd Tudományegyetemen főként drámatörténetet tanított 1962-ig. 1952-ben lett az irodalomtudományok doktora, 1963-ban megkapta a Kossuth-díjat. Látása egyre jobban romlott, de 1966-ig megírta Irodalmi hármaskönyvét (Kis könyv versről, drámáról, regényről). A Magyar Irodalmi Lexikon háromkötetes bővített változatát, a Könyv és színház és a Visszaemlékezés című kötetei ma is rendkívül fontos színháztörténeti források.

1969. május 30-án halt meg. Nem kevesebb mint 200 kötetnyi fordítással többtucatnyi saját írásával, irodalmi (Ady, Arany, Babits, Shakespeare, Hugo, Zola, Rolland, Shaw) és nyelvészeti tanulmányaival gazdagította a huszadik századi magyar irodalmat.

Írásait átjárja a humanizmus, művei világosak, érthetőek, ugyanakkor elgondolkodtatóak. Műfordítói teljesítménye egészen pazar.

„Míg Benedeket hallgattam, megfogadtam magamban, hogy most már közelebbről is megismerkedem ezzel a magyar irodalommal, mert minden bizonnyal kulcs lehet a magyar civilizáció megértéséhez, melyet éreztem ugyan magam körül, de körvonalait megragadni nem tudtam” – írta róla Aurélien Sauvageot francia nyelvész, finnugrász, irodalom- és művelődéstörténész, az MTA tiszteleti tagja, miután együtt dolgoztak a magyar–francia, francia–magyar szótáron.