Démon vagy szent?

a papiruszportal.hu archívumából [2013]

Szerző: Lehotka Ildikó

Az Erkel Színház Schiller-trilógiával emlékezett meg az évfordulós Verdiről, két igencsak ritkán hallható opera mellett a Luisa Miller is megszólalt. Az igényes, kuriózumszámba menő operacsoportosításért csak hálás lehet a közönség, megismerhetett olyan műveket, melyek lemezfelvételekben nem bővelkednek, viszont a Verdi-oeuvre jobban megismerhető általuk, nem csak a szinte unásig játszott, a közönségigényt maximálisan kielégítő darabok.

Nem lehet elhallgatni, hogy a Don Carlos is Schiller-dráma nyomán keletkezett, viszont a Giovanna d’Arco schilleri gyökerét – mai szóval élve – nem erősítette meg a librettóíró, Temistocle Solera. Ha összevetjük a librettót és a drámát, valóban sok a különbség, Solera a tovább élő mesét vonta be szövegébe. A három esten Verdi 1840-es években írt operái szólaltak meg, a Giovanna d’Arco, A haramiák és a Luisa Miller.
A Giovanna d’Arcót már bemutatták itthon, noha csak 1979-ben, következő operáját, az Alzirát (és még néhányat) azonban még nem. A prológussal ellátott háromfelvonásos opera műfaji megjelölése dramma lirico, a bemutatón csak mérsékelt sikert aratott, de több országban is műsorra tűzték rövid időn belül. Verdi a „gályarabság éveiben” írt műve még nem tökéletes ugyan, de magán viseli a szerző zenéjének későbbi jellegzetességeit, a nagyszerű dallamokat, a virtuozitást, a zenekari hangzás, hangszerelés azonban itt még esetleges: a nyitány gyors szakaszában mintha tűzoltózenekart hallana az ember, később a színek sem dúsak, felismerhető a Rigoletto (később több operájának) dallama, hangszerelése. Bár a zenei dramaturgia jó, nem tartogat annyi izgalmat, mint a nagy Verdi-operák.
A november 29-i Giovanna d’Arco nyitotta a trilógia sorát, a Kolozsvári Magyar Opera Ének- és Zenekara közreműködésével szólalt meg a mű, Selmeczi György irányításával. Selmeczi vezényelte a másik két operát is, ő volt a bemutatók mozgatórugója. A két részben játszott opera több sebből vérzett, a díszletek minimálisak voltak, a jelmezek sem túl pazarak, ezek nem is zavarták volna a nézőt, ha jó az előadás. Láttunk már koncertszerű vagy félig szcenírozott produkciót, három nappal ezután például Bellini Normáját az Operában. A fényekkel való bánásmód is direktnek tűnt, ha Johannának látomása volt, vörös fényben úszott minden. Néhány esetben a szöveg és a látvány ütötte egymást, térdelés helyett VII. Károly állt, a tölgyfa megemlítésekor még a legjobb asszociációs készséggel sem hitte el a néző, hogy fát lát.
A címszerepet Covacinschi Yolanda énekelte, őt korábban már hallhatta-láthatta a közönség. Az első részben gyakran bizonytalan magasságú éneklése, levegővétele egyáltalán nem győzött meg arról, hogy címszerepet kell énekelnie. Ehhez hozzájárult játéka is, hol rocksztárosnak tűnt fekete hajával, szent révületbe eső szemforgatásával és mozdulataival, mórikálta magát, és nem is értettem, hogy a kardot miért kellett simogatni. A második részben szép pillanatokat is szerzett, de ez nem volt elég a korábbiak feledtetéséhez. Még kevésbé találtam megfelelőnek Cristian Mogosan szerepeltetését VII. Károlyként, a termetes énekes hamis hangjai, markírozása, a zárójelenetbeli ügyetlen mozgása a legkevésbé juttatta eszünkbe, hogy egy király áll a színpadon. Színészi jelenléte nem sok érzelmet árult el, zeneileg is akad invenciózusabb énekes.
Balla Sándor apafigurája minden szempontból hiteles volt, szép hanggal, zenei szempontból meggyőzően tolmácsolta Giacomót, a pásztort. Gáspár István Talbotja szintén telitalálatnak tűnt. Rétyi Zsombor énekelte Delil szerepét, játéka túlzásokkal tarkított, mitugrász, cirkuszba illő, nem hódoló figurát kaptunk, túlzottan az előtérbe akart kerülni a művész. Kirívó volta miatt felejthetetlen, tanítanivaló az a jelenet, mikor Károly ottfelejtett kardjáért visszaszaladt, így nem szabad egy ilyen tárgyú műben megakasztani a cselekményt, a figyelmet felhívni egy apró mozzanatra, rendezői utasításra.
A kevés, de szép zenei megoldások közé tartozott két tercett is, és néhány pillanat (de tényleg csak pillanat) Yolanda énekléséből. A riasztó megszólalása nem tett jót az előadásnak.
A kolozsvári operazenekar jól, bár nem kiemelkedően játszott, hiányoltam a színeket, a pontosságot, az oboaszóló a nyitányban szép volt. A kórus – hasonlóan más operakórusokhoz – hajlamos a lassabb tempókra, összességében azonban maradtak a megbízható, átlagos minőségnél.
A szórólapon Selmeczi György szavait olvashatjuk, többek között az „apa-princípium”-ról, a Verdi és Schiller által megjelenített apafigurákról. Nem olvashattuk viszont (az Opera honlapján sem), hány felvonásból áll a Giovanna d’Arco, miről szól a mű. Alig megszólaló operáknál ez nagyon fontos lenne, egy ilyen vállalkozás megérdemelte volna.