Schumann: Az éden és a péri
(a papiruszportal.hu archívumából [2011])
Szerző: Lehotka Ildikó
Az éden és a péri (op. 50.) című csodálatos darab szólt 2011. november 7-én a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Schumann ezt a művét nagyon fontosnak tartotta, a bemutatón hatalmas sikert aratott, tíz év alatt ötvenszer játszották. Az elmúlt időszak nem kedvezett, és most sem kedvez a nagyszabású műveknek, ennek oka lehet a megfelelő szólisták keresése, a jó énekkarok elfoglaltsága, a vállalkozó kedv, de leginkább talán a közönségigény figyelembevétele.
Schumann másik vokális műve, a Genovéva szintén ritka vendég, Magyarországon még nem is játszották. Összehasonlítva, a később keletkezett Genovéva sokkal vegyesebb képet mutat, mint Az éden és a péri, utóbbi összefogottabb, homogénebb a zenei anyag, nem sok műfajból merít Schumann. Leginkább az egyszerűség, a dalszerű forma jellemzi a vokális részeket, áriákat, kórusrészeket, egyfajta letisztultság, helyenként a szimfóniák hangszerelésére ismerünk, ahogy a Genovévában is. A keleti kolorit is megjelenik, Schumann-nál ritkán, a népdalok intonációja mellett, a hangszerelés érdekes, a hárfát mindössze néhány ütemben használja a szerző. Az éden és a péri lassan hömpölygő folyam, a belső rezdülések kivetítése, a zeneszerző csak ritkán ér el ilyen koncentrációt szimfonikus zenéjében. A műfaji megjelölés nélküli mű – Schumann csak Dichtungnak nevezte, az utókor értékelése szerint oratórium – igen takarékosan bánik a nagy fellángolásokkal, ugyanezt a szimfóniákról nem mondhatjuk el. Schumann ritkán él a természetfestői megoldásokkal, Az éden és a périben többször is kiaknázza a romantikában oly gyakori megoldást. A Concerto Budapest, Kocsis Zoltán irányításával festőien ábrázolta a zúgó folyót, a csendet. A műben talán a fény megjelenítése áll a központban, a fény erőteljesebbé válását, a kihunyást (a szöveg a halálra utalt) remekül érzékeltették az előadók, sosem egyformán. Gyönyörű volt a zenekari előjáték, tele apró pasztellfoltokkal, a tragikus hangulatot idéző, pestisjárványt említő szakasz, az első tétel végén a csata ábrázolása.
A szöveg Thomas Moore Lalla Rookh című művéből való, Moore négy költeményből és prózából álló kerettörténetét használta fel Schumann. Érdekes, hogy a történetben a hősök az arab, keleti világból valók, India felszabadításáért küzdött, hősi halált halt katona vércseppje lenne az ajándék a mennybe való bebocsáttatáshoz, egyiptomi szűzlány utolsó lehelete, végül egy szír bűnös könnyei lágyítják meg az éden kapuit őrző angyalok szívét. A boldogság keresését és megtalálását idilli képek sora alkotja, mely a zenében is követhető.
A bukott angyal és egy halandó frigyéből született péri szólamát Szabóki Tünde énekelte, előadásában a mű sodró lendületű zárása, az énekesnő eksztatikus kifejezésmódja – teljesen elragadta a zene – sokáig emlékezetes marad.
Meláth Andrea Angyala rendkívül kifejező volt, sokszínű, ehhez társult a bársonyos hang, a zenei megoldások kifinomultsága. Meláth hangja hajlékony, de mégis határozott.
Brickner Szabolcs sajnálatosan keveset szerepel, jóval kevesebbet, mint amennyit megérdemelne. A fiatal tenorista hangja kiegyensúlyozott, a magas hangokat nem forszírozza, zenei megoldások terén nagyszerű, kevés olyan tenor van, aki nem ösztönösen énekel, hanem a mögöttes tudást hasznosítja. Brickner Szabolcs éneklése hihetetlenül jó volt, érzékenyen, technikailag tökéletesen tolmácsolta szólamát. Hámori Szabolcsnak nem sok szerep jutott, ahogy Csereklyei Andreának sem, Hámori éneklése a többiekéhez képest nem volt kimagasló, a barokk zenében gyakorlott Csereklyei Andrea vibratója számomra soknak tűnt, hangja hajlékony, szép csengésű.
A Magyar Rádió Énekkara és szólistái nagyszerűen énekeltek (karigazgató: Somos Csaba), a dinamikai, hangulati elemek megoldásai mintaszerűen szóltak. Változatos, gazdag hangszínek, a kifejezőerő magas foka jellemezte minden megszólalásukat.
A Concerto Budapest szereplése kissé óvatosnak tűnt, mintha egy felhőben játszottak volna, talán a mű monumentalitása, egyben nehezen megfogható volta érződött. Egységben játszottak, ami fontos, hogy Az éden és a péri szépsége nem sikkadt el. Kocsis Zoltán megint egy olyan művet ismertetett meg a közönséggel, mely ismeretlen volt eddig, méltatlanul. Kocsis a legutóbbi koncerteken mintha jóval visszafogottabban kezelné a hangerőt, ezt éreztem Liszt Krisztusának és Mozart Requiemjének vezénylésekor, és most is. A hangerő nem döntő, nem ezzel az eszközzel kell élni mindenáron, a Schumann-mű esetében kifejezetten jólesett, hogy a nagy tetőpontok nem követték egymást nyakra-főre.
Jó volt ott lenni a koncerten, talán több reklámmal több embert lehetett volna megszólítani egy ilyen kivételes mű meghallgatásához.
