Egy rajongó beszámolója Linzből
Szerző: Somogyi Gyula, 2025. december
A fotókat a szerző készítette 2025 szeptemberében
Az edzett magyar koncertlátogató előbb-utóbb azon kezd el tépelődni, mi az oka annak, hogy a hazai gyakorlatban miért számít különleges világnapnak egyes nagyon jelentős zeneszerzők műveinek előadása, befejezetlen műveik rekonstruált verzióiról nem is szólva. Az utóbbiak közül legfeljebb Bartók Brácsaversenyét említhetjük, ugyanakkor a zeneirodalom olyan töredékesen maradt alapműveinek, mint Mozart c-moll miséjének és Requiemjének, esetleg Schubert h-moll (Befejezetlen) szimfóniájának a repertoárban megszokottól eltérő rekonstrukciós kísérleteinek előadásaira szinte a fehér hollók észlelésének gyakoriságával kerül sor. Gyönyörű képzavarral élve e két tényező adódik össze Bruckner IX. szimfóniájának esetében nulla eredménnyel, mivel tudomásom szerint a befejezetlenül maradt zárótételt hazánkban nyilvánosan sohasem adták elő. A finálé befejezésére és kiegészítésére irányuló erőfeszítésekről az érdeklődő legfeljebb külföldi forrásokból értesülhet, mivel a magyar nyelvű Bruckner-irodalom is a nullával egyenlő. Ugyanakkor tetszik – nem tetszik: a szerény vidéki segédtanítóból bécsi egyetemi előadóvá emelkedett, a szimfónia műfajában érvényesülni akaró szerző az egyetemes zenetörténet sokak szerint Brahms és Mahler jelentőségével bíró alkotójává lett, amiről idehaza legfeljebb maroknyi számú nagy zenész, a műfaj miatt elsősorban karmester vesz tudomást, a megszólaltatott szimfóniák előadásainak mennyiségét tekintve vajmi csekély eredménnyel. Ironikusan szólva Mesterünk hazája, Ausztria, tőlünk hatalmas földrajzi távolságra terül el, szűkebb pátriájának partjait az Óperenciás-tenger mossa. Emiatt mihozzánk semmi köze sincsen, ellentétben a Bécsben és vonzáskörében működött nagy zeneszerzőkkel, Haydntól egészen Mahlerig vagy akár Schönbergig.
Hogy a Bruckner emlékét igen helyesen ápolni akaró Linz és a St. Florian-i prépostság évente fesztivált rendez a Kántor Uram születésének és elhunytának napja közti több mint 5 hétben, nagyon dicséretre méltó kezdeményezés. Kérdés, mi köze volt az idei évad programjának a „félig zseni, félig hülye” munkásságához ([C] by Hans von Bülow), nem tudom eldönteni. (Kb. annyi, mint a MüPa Liszt-ünnepének Richard Wagner hőn szeretett apósához, vagyis Liszthez.) Talán valamivel mégis több mint a belváros közlekedési rendjét szeptember utolsó csütörtök estéjén felforgató futóversenynek, és a főtéren felállított színpadról idegtépőn dübörgő popipari terméknek. Számomra a különleges vonzerőt a IX. szimfónia negyedik tételének rekonstrukciója jelentette, ráadásul a négy zenetudós/karmester – Nicola Samale, John A. Philips, Benjamin-Gunnar Cohrs és Giuseppe Mazzuca – által elvégzett kiegészítés revideált változatával a végén. Ha már Bruckner és Linz, akkor St. Florian is. Ausztria második leghíresebb apátsága (a melki elsősége elvitathatatlan, erős versenyző még Heiligenkreuz és Göttweig is) közel található Linzhez, busszal könnyen elérhető. Az impozáns épületegyüttes nagyközönség által látogatható részeit vezetéssel lehet megnézni, egy nagyon kedves hölgy kalauzolta a korai látogatókat végig egy napfényes őszi szombaton délelőtt, amikor még nem ért oda a turisták áradata. Bruckner tavalyi 200. születésnapjának tiszteletére külön kis múzeumot rendeztek be, az eddigi emlékszobát átalakítva, ahonnan kivették a Mester ajándékba kapott zongoráját, amelyet az ún. tartományfőnöki szobában helyeztek el. A túra kiterjed az altemplomra is, ahol a zeneköltő szarkofágja az orgona alatt áll. Sajnos szombati napokon nincs orgonabemutató, így be kellett érnem a Bösendorferrel. Klaus Sonnleitner, a jelenlegi orgonista a minikoncert keretében Bruckner korai Menüett és trióját, az Abendklänge c. szösszenetet, valamint a VII. szimfónia Adagiójának híres kódáját, a Wagner-siratót adta elő. A hangszert néhány éve gondosan restaurálták, ma is szépen szól, bár a jelenkor nagy pianistái ércesebben zengő instrumentumokkal lépnek fel. Bruckner még (segéd)tanítóként kapta ajándékba egy sajnálatosan korán elhunyt jóakarójától, bizonyos Franz Sailertől, akinek emlékére írta első nagyobb kórusművét, a d-moll requiemet. Bruckner Linzbe és Bécsbe is magával vitte a bécsi mechanikás zongorát, amelyet művei komponálásakor használt. (A prépostság világi tisztviselője volt, tisztségének – Hofschreiber – tükörfordítása részemről Leiter Jakab előtti megkésett tisztelgés lenne.)
A Brucknerfest keretében – a névadó valamelyik teljes szimfóniáját is előadják a Duna-parti sétányon épült, valóban lenyűgöző és ragyogó akusztikájú hangverseny- és rendezvényteremben. Idén az életművet záró kilencedik szimfóniára került sor, ráadásul a kiegészített 4. tétellel, annak is az egyik kiegészítő által revideált változatával. Ha osztrák szimfonikus zenekarra gondolunk, mindenkinek jogosan a Bécsi Filharmonikusok ugranak be, mellettük a Hamupipőke funkcióját betöltő Bécsi Szimfonikusok és a Rádiózenekar. Az itt fellépett Tonkünstler Orchester Niederösterreich több mint 100 éves múltra tekinthet vissza, érdemeit senki sem vitathatja, ugyanakkor a L’ecsó Rémyjének aranyköpésével élve a Filharmonikusoknak jobb a marketingjük. Ez már ott érvényesült, hogy a vasárnapi rendezvény nem szerepelt a fesztivál nyomtatott műsorfüzetében, csak külön lehetett letölteni az ismertetőjét, ill. a helyszínen a jegyszedőktől megvenni. https://www.brucknerhaus.at/programm/veranstaltungen/bolton-tonkuenstler-orchester-niederoesterreich-28.09.2025-18-00 A hangverseny előtt bevezető előadást hirdettek, ez iránt akkora volt az érdeklődés, hogy egyszerre kettőt is kellett szervezni, jómagam a korábbit választottam, amelyet az igazgató tartott. A vaskos tájszólással előadottakból én semmi újdonságot sem tudtam meg, bár kezdő bruckneriánusoknak bizonyára tanulsággal szolgálhatott. Egyetlen mozzanatára figyeltem fel: a művet vezénylő nagy angol karmester, Ivor Bolton nem a pátoszt fogja előtérbe helyezni.
Brucknernek utolsó szimfóniájával újabb képzavarral élve sikerült saját magát átugrania, és erre a művére ugyanúgy érvényes, mint amit Bartók mondott a késői Lisztre, azaz Wagnernél messzebbre hajította a dárdáját a jövőbe. Az első, harmadik és a csonka negyedik tételben akad ugyan pátosz, mintha barokk templomban nyílna meg felettünk az ég, és esetünkben a Mester dicsőül meg a freskón a mennyországba menet, de a második tétel, az maga a 20. század. Bruckner egy-két évvel a mozi megszületése előtt feltalálta a filmzenét, vagy még inkább a filmhíradó zenei aláfestését. De térjünk vissza az első tételre: igen jó előadást hallottunk, amely mentes volt a Brucknerhez kapcsolódó egyik legnagyobb közhelytől, vagyis hogy olyan, mintha Wagner írna szimfonikus zenét. A terem akusztikájának, de a valóban kitűnő karmester munkájának köszönhetően ki tudtam hallani a fafúvósokat, akár a rezek és a vonóskar tombolása közepette is. Külön megdicsérem az üstdobot kezelő hölgyet, aki remek játéka mellett hihetetlen gondossággal ügyelt arra, fel vannak-e hangolva a hangszerei. A 2 oktávot bejáró főtéma és társai ugyanúgy érvényesültek, mint a tétel Wagnert valóban felidéző legvége, csakhogy itt a Hollandi megjelenéséhez hasonlóan nem a fennköltség, hanem valami kísérteties jelenés szólal meg nagy hangerővel. Az egész előadás csúcspontja a döbbenetesen modern Scherzo volt, amelyben a többi tételhez hasonlóan a szakértők és a nagyközönség ugyanúgy keresik a programot, mint a III. szimfónia után írt testvérdarabokban. A tétel középrésze csak futó epizód volt a lázas zakatolás közben, amely ugyanúgy nem vidám muzsika, mint ahogy nem osztrák népzene ihlette Ländler. Az utolsó befejezett tétel Wagner-tubákon megszólaló, egyetlen alkalommal megszólaló korálja az ismét csak Wagner emlékét felidéző, illetve Mahler IX. szimfóniájának lassú tételét megjósoló témája után következik, míg a tétel későbbi folyamán valóban az a benyomásunk támad, hogy a szerző most emelkedik fel a mennybe. Ha valaki azt gondolja, hogy a tétel végén hősünk célba is ért, igencsak csalódik azon súlyos disszonanciák hallatán, amelyeket csak félig-meddig megnyugtatóan követ a befejezés. Igenis igazuk van azoknak a szakembereknek, akik következetesen állították, ez nem a darab valódi vége. Ide zárótétel KELL. Mint ismeretes, a finálé kb. kétharmada hézagok által elválasztva, de fennmaradt. Rattle és a Berlini Filharmonikusok 2012-es felvételének kísérő füzete szerint 440 ütem maradt fenn teljesen hangszerelve, további 117 ütem vázlatban, leginkább a vonós szólamok lejegyzésével. 96 ütemnek viszont nyoma veszett. Bruckner halálát követően ugyanis az ereklyékre vadászó rajongók jó néhány oldalnyi kéziratot vittek magukkal emlékbe. Nikolaus Harnoncourt 2002-es előadásában részletesen kitért minderre, emlékezetem szerint a YT-n is megvan.
A zárótétel nem diadalmasan kezdődik, inkább valami tétovázás/bizonytalanság érezhető ki belőle. Következik a „Gesangsperiode” (a Mester szóhasználata az egyes tételek lírai melléktémájára), majd felséges korál a rezeken, a bruckneri hagyományokhoz méltón. A kidolgozás fúgához vezet, amely a tétel nyitótémáján alapul. Visszatér a „Gesangsperiode” dallama, később a korál is. Itt már teljesen azt halljuk, amit a négy tudós férfiú a fennmaradt vázlatok alapján rekonstruálni próbált. A legvégén a Nyolcadik szimfónia nyitótételének főtémája és a jelen mű ugyanilyen funkciót betöltő motívuma egyaránt felbukkan. Csak Bruckner orvosa, Dr. Richard Heller visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a Mester a befejezéssel teljes életművét akarta túlszárnyalni, beleértve a Nyolcadik csodálatos kódáját. Halálos beteg páciense a zongoráján eljátszotta neki, hogyan képzeli el életművének lezárását, és el is magyarázta, milyen módon akarja egymásra építeni több korábbi szimfóniája és a Kilencedik témáit. A rekonstruálók nagyon helyesen nem próbálták magukat Bruckner helyébe képzelni, és megelégedtek a korál, a lassú tétel és a Te Deum figurációinak felhasználásával. Így a Bruckner/IX lezárása örökre a zenetörténet nagy talányainak sorát gyarapítja, valahol a Mozart-féle Rekviem és Bartók Brácsaversenye mellett.
Korunkra országtól függetlenül jellemző, hogy a klasszikus hangversenyek közönségének átlagos életkora egyre magasabb. Itt is a 65+-os korosztály volt túlnyomó többségben, bár a helyzetet más helyszínekhez képest majdhogy biztatónak lehetett nevezni. A terem jó háromnegyed részben telt meg, a közönség pedig a végén felállva ünnepelte a kitűnő előadókat.
