Kettőspontyi a Katonában
(a papiruszportal.hu archívumából [2012])
Szerző: PP
A Katona József Színházban futó Gothár-rendezés, az A filozófus című darab adott ihletet az április 19-i Kettőspont – AEGON-est a Katonában sorozat második előadásához. A házigazda Kocsis Gergely, segítői pedig Jordán Adél és Nagy Ervin színészek voltak. A vendégek: Debreczeni Mónika, a Vylyan borászat vezetője, Egressy Zoltán író, Segal Viktor séf. Terítéken: művészet és borászat, gasztronómia. Mindehhez pedig Szabó Dániel dzsesszzongorista zenélt.
Az új AEGON-sorozat célja egy-egy Katona-előadás kapcsán ma aktuális kérdések felvetése, vitaindítás, gondolatébresztés – egy kicsit másképp, az irodalom, a színház, a zene és kerek-/szögletes asztal segítségével, egyetlen alkalomra készülő produkcióban. A meghívottak nevét elnézve és a színmű kiválasztott epizódját ismerve érdeklődéssel ültem be a műsorra, véka alá nem rejtve, hogy mind a magyar borok, mind a hagyományos étkek kedvelője vagyok.
A sorozat második előadása (mottó: „A művészet és a gasztronómia, a regényírás és a borászat közel áll egymáshoz….” – Esterházy) az A filozófus csúcsjelenetéből indult ki. Az est a beöltözött Pontyi (meg)jelenésével kezdődött. Kocsis Gergely rögtön mosta kezét, kijelentette, ő színész, nem műsorvezető, egyébként sincs semmi köze a filozofikus gondolatokhoz. Mindezt Monty Python-os humorral, stílusban, rém lassú tempóban – és üdítően kívülállóként. Ezt a kiállást csak fokozta a Bessenyei György-darab rendezőjének újítása, a seggbot alkalmazása (’bőrövvel a derékra csatolt bot, ülőalkalmatosság’), ami a téblábolását, csetlés-botlását még inkább viccessé tette. Tény, a kereskedelmi tévék vezetői nem fogják valóságshow-k levezénylőjének szerződtetni.
A darabból bejátszott vacsorajelenet a túlhajtott előkelősködés és a begyöpösödöttség ellentétét illusztrálta, ami nemcsak a testőrírók idején (az A philosophus 1777-es), hanem ma is tetten érhető bizonyos területeken, terítékeken. Témánál voltunk, hol lehet az egészséges arány, a Széchenyi-féle súlyegyen a modern kor és a hagyomány viszonyában a terítéket tekintve. „Hagyomány” és „haladás” – a kifejezések mást és mást jelentenek politikai, kulturális és egyéb beállítódások, ízlések alapján. Előbbit sokan a maradisággal, az ugarral, a befelé fordulással, a köldöknézéssel azonosítják, s nekik minden gyanús, ami „ősi”; sokak számára viszont az utóbbi kifejezés üresedett ki a felvilágosodás óta, Közép-Európában pedig még szocializmus kori bukéja is van. Ezt a feszültséget árnyalta, mutatta be több oldalról, figurázta ki színházi eszközeivel az est a gasztrosznobizmusból kiindulva. Divat lett a kadarka, a szarvasgomba, a szürke marhából és a mangalicából készült szalámi, szalonna stb. – azért jó, mert jó, vagy az ára srófolja föl az ízét? Azt érezzük-e, ami a nyelvünkön van, vagy elvisz az ár és sznobizmus?
Feltétel nélkül, illetve kitűnő feltéttel tetszettek az irodalmi részletek, a házigazda és segítői is nagyszerűen adták vissza mindegyiket. Kerékgyártó István Trüffel Milán című regényéből a nagy bor kóstolását (természetesen) Nagy Ervin olvasta fel, egy másik részletet ugyanő a vidéki atyafi birkapörkölt-vacsorájáról („férfias evés”). Az Ede a levesben-ből a politikai divatok formálta Esterházy-rostélyosról és a pörköltalapú és másképp elbarmolt lecsóról (Cserna-Szabó András tollából), illetve a pizza ízesítésének-magyarításának stációiról (Fehér Béla: Mambó ungaréze) hallhattunk részletet (Jordán Adél szájából). De frappáns volt Garaczi „egypercese” is (A korszellem kritikája, az ÉS-ben jelent meg, Kocsis Gergely). A lebilincselő megjelenésű Jordán Adél még énekelt is, egy könnyed-gasztrosikamlós, eredetileg L’art pour l’art-dalt, melynek Bálteremben a címe. Dőltünk jobbra-balra, szerencsére a nevetéstől.
Debreczeni Mónika mesélt a vak kóstolásról, arról, hogy mennyire viszi tévútra a kóstolt bor ismert ára/eszmei értéke az ízlelőbimbókat, valamint arról, hogy a kadarka lassan már politikai hozzáállás kérdése (!). Egressy beszélt kínai irodalmi útjáról, ahol napokon keresztül illett mindent megkóstolniuk, és a sima rizs rendelése sértésszámba ment. A magyar íródelegáció különleges élményekkel és fejenként átlag öt kiló mínusszal érkezett haza, úgy, hogy folyamatosan ettek… Segal Viktor szkeptikus volt a csillagászati árú borokkal, a szarvasgombával, a mangalicával (nem tenyésztenek annyit belőle, amennyi terméket forgalmaznak), a szürke marhával szemben (egy igavonóból divatot csinálni), amit viszont itt-ott én fogadtam tamáskodva. Annál inkább igaza volt a séfnek abban, hogy a borászat a rendszerváltás óta sokkal nagyobb utat járt be, mint a magyar konyhaművészet. ő édességgel érkezett, s a habcsókot a színésznő kínálása után feltétlenül elfogadtuk, és még ízlett is.
Ami viszont némi hiányérzetet keltett bennem, az a kibeszélés, az irodalmi szövegek közti bővebb átkötés, a feszültség nagyobb feloldása volt. Nem önmagában a (feldolgozott) mangalicában, a kadarkában van a hiba, aki ezt eszi-issza nem okvetlen gasztrosznob. (A műsorvezető botondos-langallós kiszólása teljesen félrement, a névbe és a népi kifejezésbe – pl. Somogyban ma is mindenki ismeri, így használja a ’kenyérlángost’ – kár volt beleakaszkodni. Sokkal inkább abba kell, ha pizzásítják, lásd fentebb.) Vagy a sznob, előkelősködő divatszavak mögött is lehet értékes áru-termék-márka („brand”), hívhatják akár „ökodesign workshop”-nak a kézműveskedést (egy egyébként nagyon tartalmas foglalkozást rendeztek ilyen címmel másnap a könyvfesztiválon gyerekeknek). Ugyanakkor épp a kultúránál maradva meg kell jegyezni: sznobokra igenis szükség van. Ha ők nem lennének, még kevesebb kultúrtermék születne.
Letaglózó volt (Nagy Ervinnek is az lehetett), ahogy a zárójelenetben a színész két nemes bort összeöntött, s kannából döntötte le a torkán a „Katona Pince” 2012-es évjáratú „Tokajburgundi fűszereslevelű szürkenoirját”, mely „öröktermő mézédesszáraz tréfli”. Két önmagában kitűnő, de össze nem illő hegylevéből ihatatlan kannás bort pancsolt. Erre is képesek vagyunk…
Szabó Dániel kötötte össze az est egymástól elkülönülő részeit, például az Allegro barbaróból is kiindulva rögtönzött az elhangzottakhoz kitűnően illő dzsesszt.
Sokat gondolkodtam azóta is a gasztro- és egyéb sznobizmuson, áttételesen meg mindenfajta egyensúlyon. Amennyiben ma este felfeszítek egy B.-féle villányi portugiesert jó társaságban, akkor Párménio leszek. És ha legközelebb eljutok a szekszárdi borfesztiválra, és több tétel kadarkát végigkóstolok (soha nem köpöm ki), akkor meg menthetetlenül Pontyivá válok?!
Ötletadó, sorozatszerkesztő: Eszéki Erzsébet