Savall, a csoda

Savall és a Budapesti Fesztiválzenekar koncertje

Szerző: Lehotka Ildikó, 2024. december 1.
Fotó: Mudra László, BFZ

A katalán karmester, gambajátékos, számos régizenei együttes alapítója, Jordi Savall újra koncertet adott. Hihetetlen várakozás előzte meg a koncertet november 8-án is, a Zeneakadémián, a hangverseny telt ház előtt zajlott. A Budapesti Fesztiválzenekar együttesét vezényelte az immár 83. évét betöltött művész. Felejthetetlen este volt.

A koncert Händel, Telemann és Gluck egy-egy darabját varázsolta a hallgató elé. A Savall-lal készült interjúk rávilágítottak arra, hogy a két, Vízizene elnevezésű mű nem csak az azonos cím miatt került egymás mellé, hanem a környezetvédelem fontosságára is rámutatott. Händel 1., F-dúr szvitje, a Vízizene (HWV 348) melléknevű nyitotta a koncertet. Ez a szvit a három közül a leginkább közismert, és a legtöbb tétel ebben szerepel. A szvitsorozat I. György 1717-es temzei kirándulására készült, nem ok nélkül. I. György korábban hannoveri választófejedelem volt, akinél Händel volt alkalmazásban. A zeneszerző sikeres angliai útja után vissza akart térni a szigetországba, de a választófejedelem ehhez nem járult hozzá. Händel mégis elutazott. Majd a választófejedelemből Anglia királya lett. Händel ezzel a művel szándékozta kiengesztelni korábbi munkaadóját – szól a valószínűleg nem hiteles történet.

A zenekar előadása csodálatos volt. A tételek között nem tartott Savall szünetet (a későbbi művek során sem), mégis egyértelműen érezhette a közönség, hogy újabb tétel kezdődik. A francia stílusú Ouverture már az első hangtól egy új, varázsos világot mutatott. Gyönyörűen szóltak a fúvóstriók (2 oboa és fagott; 2 furulya és fagott), a vonósok nonvibrato játéka gömbölyűen haladt előre.

Georg Philipp Telemann, a zeneművek tekintetében az egyik legtermékenyebb zeneszerző Vízizene szvitje is visel melléknevet: Hamburgi apály és dagály (TWV 55:C3). A mű a hamburgi admiralitás centenáriumára készült, a tételcímekben megidézve a görög mitológiai vízisteneket. Az 1728-ban bemutatott mű nagyon izgalmas, a nyitó ütemek például a víz mozgását mutatják be a C-dúr hármashangzat hangjainak fokozatos belépésével. A szvitben a szélgép is szerepet kapott. Az együttes most is kiválóan játszott, megannyi színnel, dinamikával, helyenként meglepő, és a figyelmet fenntartó apró, vagy nem is olyan apró hangsúlyokkal.

Szünet után a jól ismert Don Juan személyisége, tettei elevenedtek fel, Glucktól. Christoph Willibald Gluck balettszvitje Ranieri de’ Calzabigi librettóját követi, az első előadás 1761-ben volt. A Don Juan, avagy a kőszobor lakomája című balettszvit (Wq 52) zenei anyaga kitárulkozó, helyenként vehemens (ahogyan a történet is). Nagyon különleges volt a pizzicato szakasz, a gitár hangulatos megszólalása, a harsona figyelemfelhívó szava. A záró tétel atmoszférája, zenei szövete nagyon hasonló Luigi Boccherini d-moll szimfóniája (Op. 12, No 4.) 3., utolsó tételére. A szimfónia mellékneve mellékneve Az ördög háza. Hogy Boccherini hallotta-e a művet, nem tudom, azt sem, hogy más zeneszerző hasonlóképpen felhasználta vagy alakította a baljós hangulatú témát. Igen ám, de Gluck műve a szimfónia előtt éppen 10 évvel keletkezett.

A zenekar az idős Savall utasításaira minden pillanatban figyelt. A mester nem használt túlzó mozdulatokat, nem akart a főszereplő lenni. Úgy szólt a zene, hogy az idő megállt, csak ült a közönség és magába fogadta hangokat. Savall a zenét állította középpontba, értelmezésében új megvilágításba kerültek a darabok, a természetesség talán a legjobb szó erre. A hihetetlen sikert jelző taps után zenekar két ráadást is adott, a második a Gluck szvit záró tétele volt.

Három tánctételekből (is) álló kompozíciót kaptunk. 64 év a különbség az elsőnek és az utolsónak játszott darab között. Mégis a Gluck-művel már halványan körvonalazódik az új korstílus. Remek műsor, remek zenekar, és egyedülálló karmester, a historikus előadásmód mindentudója, a régizene felfedezésének egyik apostola, Savall. Az év egyik nagy koncertje volt.