újabb és újabb tapasztalatok, élmények – ilyenek is, olyanok is
a papiruszportal.hu archívumából [2007]
Szerző: G. Bogár Edit
Régóta nem jelentkeztem, de tényleg sok volt a dolgom. Tanítás, cikkírás, vendégjárás, hazaút, intézkedések hivatalos ügyekben és más egyéb, valójában említést nem érdemlő, de annál jobban időrabló tevékenységek. S közben újabb és újabb tapasztalatok, élmények – ilyenek is, olyanok is. Még mindig nem tudom megszokni az itteniek udvariasságát, türelmét, kedvességét. Az már lassan kezd természetessé válni, hogy a zebrán nyugodtan átmehetek, hogy a zöld lámpa végén, ha netán már pirosban érek át, nem kell futni, mert az autósok megállnak, átengednek, nem dudálnak rám. (Gondolom, majd bajban leszek emiatt otthon!) De még így is érnek meglepetések.
Például a minap a villamoson. Hetek, hónapok óta fáj a bokám környéke, nem nagyon akar elmúlni, hol jobb, hol rosszabb. Én már szinte észre sem veszem, még akkor sem, ha éppen sántítok. Egy nálam szemmel láthatólag idősebb, de igen jó karban lévő hölggyel egyszerre szálltunk fel a villamosra, egyetlen szabad ülőhely volt a környéken. A hölgy leült, én kezeltem a jegyemet, majd megindultam előre, hátha ott lesz hely. Egyszer csak valaki a kabátomat rángatja (no persze, hiszen alig értek szlovákul): az iménti hölgy adja át nekem a helyét. Látta, hogy nehezen mozogtam, és úgy érezte, nekem, a sántikálónak inkább jár az ülőhely, mint neki.
Két napig rendben jártam, nem is adta át senki a helyet – igaz, nem is kellett. Harmadnap bevásárlásból tértem haza, amikor a lépcsőházban történt hasonló. A liftünk nem az emeleteken áll meg, hanem két emelet között. Ha bemegyek a kapun, választhatok, hogy az alagsor vagy az első emelet felé lépcsőzöm egy kicsit. Általában felfelé megyek, az kevésbé fárasztja a lábamat. Tegnapelőtt valaki állt a lenti lépcsőnél, én mégis a fentihez mentem; gondoltam, majd visszahívom a liftet (ez még amolyan régimódi, ami nem hívható, ha valaki utazik benne). Egyszer csak nagy zöttyenés, nyílik az ajtó: a szomszéd megállt nekem, mondván, látta, hogy milyen nehezen járok, minek álljak ott, míg visszaér a lift. Ezt megértettem szlovákul is, hálásan megköszöntem – amit a szomszédasszony szerint igazán nem is kellett volna tennem. (Az azért érdekelne, mit szólt volna, ha nem köszönöm meg! Itt ugyanis tényleg mindenhol mindent megköszönnek.)
Türelmet is említettem. Nemrégiben a lakásom közelében lévő önkiszolgáló élelmiszerboltba a legnagyobb csúcsforgalom idején, halmazati büntetésképpen új akció kezdetekor, fizetésnapon estem be. Akkora tömeg volt, hogy legszívesebben azonnal visszafordultam volna, de mivel egyetlen falat kenyér sem volt otthon, kénytelen voltam maradni – máshol se lett volna jobb a helyzet. Ha már ott vagyok, rendesen bevásároltam, és beálltam a középső kasszához kígyózó sorba. Bár legalább húsz bevásárlókocsi volt előttem, meglepően gyorsan haladtunk, és bő tíz perc után már egészen közel voltam a pénztárhoz – amikor új kasszát nyitottak. Előttem hárman azonnal besoroltak ide, nekem már meg kellett gondolnom, érdemes-e átállni. De mivel itt jóval kevesebb áru volt egy-egy kosárban, mint az eredeti pénztárnál, én is a friss erőt választottam. Nem kellett volna! 40 percbe tellett, míg sorra kerültem, a pénztáros ugyanis olyannyira tanuló volt, hogy minden egyes zöldség, gyümölcs és pékáru nevét (ezeken ugyebár nem volt vonalkód) a vevőtől kérdezte meg, majd pedig a másik pénztárostól érdeklődött a kódja után; nem tudott sztornózni, és sorolhatnám tovább. A derék pozsonyiak pedig szó nélkül tűrték, mert hát legalább segíteni akart a kislány azzal, hogy beült a pénztárba, a gyakorlatot meg nem lehet másképpen megszerezni. Nem hiszem, hogy Budapesten nem kezdtek volna zúgolódni. Nem hiszem, hogy Budapesten nem mondták volna el ezt a tanulót sok mindennek, hogy nem kezdtek volna veszekedni vele, az üzletvezetéssel, egymással és általában a világgal. De ez, mint már annyiszor írtam, nyugodt város. Még ha a pozsonyiak nem is mindig érzik így.
Még egy kellemes meglepetés ért nemrég. Megkaptam a bankkártyámat, amit telefonon aktiválni kellett. A bank amúgy a legnagyobb szlovák lakossági bank, melyet egy nálunk is ismert osztrák bank vett meg. Miután szlovák nyelvtudásom egyelőre meglehetősen gyenge, titkárnőnket, Magdit kértem meg, hogy segítsen. Félő volt ugyan, hogy mivel nem ő a tulajdonos, nem fognak vele szóba állni, de hát velem meg nem tudtak volna szót érteni! Mikor kiderült, hogy szlovákul nem beszélő magyar ügyfél kártyájáról van szó, bizony, át kellett vennem a telefont. Gondoltam, majd elmagyarázom, hogy csak angolul tudok – ehelyett azonnal magyarul szóltak bele a kagylóba, és gördülékenyen elintéztünk mindent. Történt mindez a szlovák–osztrák bank központi telefonos ügyfélszolgálatán. Vajon két másodpercen belül előkereshető norvég, kínai és grönlandi eszkimó ügyintézőjük is van???
És az elmúlt napok legnagyobb örömhíre: bekötötték a lakástelefonomat! Végre özönölhetnek a fordítások, jutányosan értekezhetek itteni ismerőseimmel, kollégáimmal. A művelet maga nem vett többet igénybe, mint három perc – csak éppen majdnem két hónapot kellett rá várni…
A minap viszont találkoztam azzal a jelenséggel, amitől otthon sokan féltettek, mielőtt ideköltöztem: az elvakult szlovák nacionalistával. Két hónap után először. Megvallom, megdöbbentett a dolog. Már persze nem az a tény, hogy van ilyen, és hogy találkozom vele. Hanem az illető személye. Aki nem szlovák, hanem norvég, aki szlovák feleségéhez költözött. Hírét néhány nappal ezelőtt már elhozták nekem azok a kollégáim, akik részt vettek a múlt hét végén azon a műfordítói szemináriumon, amelyen a norvég úr is jelen volt. Aztán a szeminárium meghosszabbításaként még néhány napot Pozsonyban töltő Daniel Katz (nálunk talán legismertebb regénye az Amikor nagyapám átsíelt Finnországba) és szlovák fordítója, Zuzana Drábeková meg pár egyéb kolléga társaságában a hétfő estét az írók klubjának kávézójában töltöttük, meg is jelent a norvég. Daniellel, Zuzanával és Virpi Hanhikoskival, a finn követség attaséjával – az én nagy szerencsémre, de talán az övére is – norvéggal kevert svéd nyelven beszélgettek, amiből én csak viszonylag keveset értettem, de azt igen, hogy szerinte a magyar egyáltalán nem finnugor nyelv, csak a szlováknak egy elfajzott változata, mert annyi a közös szó. Nos, ez igaz: kölcsönzések ugyanis ezeréves együttélésünk alatt mindkét irányba történtek. A két nyelv szerkezete és alapszókincse azonban teljesen eltérő, mivel semmiféle rokonságban nem állnak egymással. Az idő kevés volt mindezt részletesen elmagyarázni (már indulni készülődtünk, amikor a norvég megérkezett), de asztaltársaságunk svédül jól beszélő tagjai tömören összefoglalták, miért nincs igaza a norvégnak. Aki a hét végén még a sok mindenhez hozzászokott szlovákokat és szlovákiai magyarokat is megdöbbentően habzó szájjal szidta a magyarokat. Azt mondják, rosszabb volt, mint a legelvakultabb nacionalista. Szerettem volna megkérdezni, mit gondol a norvégiai kisebbségekről, vagy netán elfelejtette volna, hogy náluk is vannak ilyenek? Például finnek, akiknek a nyelve valamelyest különbözik a finnországitól, s mégsem a norvég valamiféle elkorcsosult változata. És amely finnországi finnekkel olyan jól elbeszélgetett a Norvégiában szintén megtalálható svéd kisebbség nyelvén. Nem kérdeztem meg. Talán jobb is, mert esetleg még mindig ott vitatkoznánk.
