Mozart és Csajkovszkij a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának előadásában
a papiruszportal.hu archívumából [2012]
Szerző: szabói
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát vezényelte Christoph Eschenbach február 25-én a Magyar Állami Operaházban, a műsor megnyerő volt mind a közönségnek, mind a zenekarnak, hiszen ki ne szeretné hallgatni és játszani Mozart muzsikáját és Csajkovszkij nagyszerű V., e-moll szimfóniáját.
Egy-egy, a világon kiemelt reputációnak örvendő egyéniség esetében nagy az elvárás, Eschenbach érkezésekor is az volt. Mégis, mintha nem kellő odafigyeléssel várták volna a zongoraművész-karmestert: a proszcéniumpáholy szélén egy odavetett, talán bőgőhuzat hevert, még a karmester érkezésekor valaki levette, a karmesteri pult előtt egy piros tárgy.
Mozart A varázsfuvola (KV. 620.) nyitányával indult a koncert, a zeneszerző utolsó évéből származó operájának részletét mindig örömmel hallgatja az ember. A szabadkőműves-jelképekkel jócskán teletűzdelt zene (Mozart nem egy maszonjelképeket tartalmazó művet írt) – még ha egyfajta mesekörnyezetbe is helyezett a cselekmény – nem véletlenül az egyik legtöbbet játszott opera, a nyitány önállóan is sokszor szerepel a koncertek műsorán. A darab tolmácsolása során puha vonóshangzást élvezhettünk, fegyelmezett, összeszedett játékot, Eschenbach irányításában a hangsúlyok váltak fontossá. Bár telt ház volt, érezhetően azok voltak többségben, akik ritkán járnak ilyen eseményekre, alig volt taps.
Az első rész második darabja is Mozart-mű volt, a szerző utolsó szimfóniája, a fényes hangnemű C-dúr (KV. 551.), a később Jupiter melléknevet kapott szimfónia. Eschenbach értelmezésében a nyitó tétel főtémájának karaktere, a felhívó jellegű, határozott, és a lágy plasztikusan elkülönült, a basszus szólam végig a koncert során kiemelt hangerőt kapott, más fénybe helyezve a darabokat. Az ülésrend eltért a hagyományostól, az Operaház nem koncertekre szabott akusztikája miatt ez nem volt zavaró. Nagyon tetszett a kidolgozási részt nyitó három akkord tekintélyes megvalósítása, a zenekar a későbbiekben bátortalanul játszott, nem minden esetben tudták átvenni Eschenbach elképzelését. A Menüett megoldása egyedi volt, itt is a karaktereket kell kiemelni. A záró tétel pezsgett, a159. évadába lépett zenekar kis megingásokkal bírta a tempót, kár volt az oboa pontatlanságáért, a fugato puhasága újszerű volt számomra, de nagyon izgalmas, egy fúgát majdhogynem keménynek szoktak interpretálni. Eschenbach kívülről vezényelt a koncert során, a szimfónia elhangzása előtt kivitték a pulpitust és a rejtélyes piros tárgyat is.
A koncert második felét Csajkovszkij V. (e-moll) szimfóniája töltötte ki, amely pontosan 100 évvel később született Mozart Jupiter-szimfóniája után. A nagyszabású mű előadása tetszett a legjobban a koncerten, annak ellenére, hogy a nyitótételben még mindig érződött az elfogódottság. Méltóságteljesen szólt az Andante, a klarinétok hangzása felejthetetlen volt a szimfónia folyamata során, a sok kivételesen érzékeny megszólalás közül a II. tétel ppp zárása a koncert egyik legszebb pillanata is volt egyben. Az első tétel zárása is kiemelkedően jó volt a bőgőktől. A motívumok átadása kevésbé tetszett, töredezettnek tűnt sokszor. A II. tétel kürtszólója lágyan, melankolikusan szólalt meg, párbeszéde a klarinéttal mintaszerű volt. A zárótétel vehemenciája lehengerelte a közönséget, a tempó hajszállal gyorsabb volt a zenekarnak, nagyon jók voltak a fafúvósállások (a melléktéma izgalmas ritmusával). A nagyszabású rézfúvós-megszólalások is tetszettek, a vonósok helyenként határozatlannak tűntek, talán az elfogódottság miatt is.
A közönség lelkesen ünnepelte a koncertet, a ráadásként elhangzott Csajkovszkij-tétel (a IV. szimfónia III. tétele) kapcsolódott az előzményhez a pizzicatós megoldások miatt, hangulatosav, villanásokkal tele szólalt meg a tétel, a középrész fafúvósszólóival is elégedett lehetett a közönség.
Christoph Eschenbach nagyszerű zenész, korábban már bizonyította Magyarországon is. Mint Mozart egyik legavatottabb tolmácsolóját tartják számon, ezen a koncerten a zenekar miatt ezt nem élvezhettük ki teljesen. A mozarti zene annyi finomságot rejt, hogy bőven ki lehet aknázni, de csak egy rendkívül jó zenekar képes erre (nem sok ilyen van). Maradt a szépség, nem teljesen megtöltve érzelmekkel, hiába állt az együttes élén az aszkéta külsejű Eschenbach. A Csajkovszkij-mű esetében jóval könnyebb a zenekar dolga, a zene kitárulkozóbb, könnyebben megfogható, ezért is szólt sokkal jobban az Op. 64-es mű.
