A 33 éves Hobo Blues Band elbúcsúzott
a papiruszportal.hu archívumából [2010-2011]
Szerző: terminator, PP
2011. január
A hatalmas érdeklődésre való tekintettel az eredetileg tervezett időpont (február 12.) mellett egy nappal korábbra, február 11-re, péntekre is beiktatott egy koncertet a Hobo Blues Band. Így a népszerű együttes 33 évvel megalakulása után a kilencvenes években létezett felállásban – Hobo (ének), Tátrai Tibor (gitár), Póka Egon (basszusgitár), Solti János (dob), közreműködik Deák Bill Gyula (ének) és Hobo mostani munkatársa, Madarász Gábor (gitár) – dupla fellépéssel búcsúzik el a közönségtől. A zenekar tagjai a lehetőséget kihasználva bővítik a repertoárt, a műsor csak nagyjából egyezik a két estén, akadnak olyan dalok, melyek csak pénteken vagy szombaton hangzanak majd el. A HBB 1978-ban alakult. Az elmúlt több mint három évtizedben a zenekar 26 nagylemezt készített. A tervek szerint a búcsúkoncert CD-n és DVD-n is megjelenik majd.
2011. november 11-én írtuk
2011. február 12-én búcsúzik el a közönségtől a Papp László Budapest Sportarénában a HBB. A nálunk már megszokott átlag 12 búcsúkoncert első etapja következik tehát, jegyezte meg az akkor már 66. évébe lépő Földes László a november 11-ei sajtótájékoztatón. Mindenesetre az egyik legerősebb felállást láthatjuk majd: Hobo, Póka, Tátrai, Solti, de ezúttal csak két vendéggel: Deák Bill Gyulával és Madarász Gáborral.
„Hát még egyszer és utoljára nekirugaszkodunk, hogy felidézzük legkedvesebb dalaink egy estébe beleférő részét és elbúcsúzzunk…”
2011. február 12-én, 19 órától lesz a Hobo Blues Band búcsúkoncertje a Papp László Budapest Sportarénában. A 33 éves HBB utoljára ad koncertet a legendás Földes László, Póka Egon, Tátrai Tibor, Solti János felállásban. Vendégként közreműködik: Deák Bill Gyula és Madarász Gábor. Bár Hobo az erre a célra igen szűkös Polo Pubban rendezett sajtótájékoztatón megpendítette, hogy ez csak az első lesz a nálunk bevett 12 búcsúkoncertből, nem mernék erre fogadni, hátha csak 11 lesz.
A zenekarvezető kijelentette, hogy az együttes a HBB leginkább meghatározó tagjaival búcsúzik – ezzel nem a többiek érdemét kisebbíti, hanem a megjelentekét emeli ki –, a 2008-ban újra összeállt formációval. Nem hívnak meg annyi vendéget, mint a 30 éves jubileumi koncerten (akkor 17-en voltak), mindössze a Hobo Blues Band „mai” tagjaiból Madarász Gábor és a nagy öreg Bill kapitány lesz a vendég.
Hobo a koncertre 40 számot válogatott ki, amelyből a rostálás után mintegy 30 maradhat, és természetesen a társak is beleszólhatnak a tracklistába. Mivel nagy színpadon játszanak majd, s ez ma már nem olyan természetes számukra sem, mint például a feketebárány-koncertek idején, össze kell szokniuk, s a próbákon kívül egy-két ráhangoló fellépést is tartanak. A koncertet a ShowTime Budapest rendezi, amely legutóbb Joe Satrianit hozta el a fővárosba.
A banda tagjai most sem állták meg, hogy ne zrikálják egymást: Hobo a 20 százalékos süketülését Tátrai és Póka hangos gitárjátékának tulajdonítja, míg a basszeres természetesen az énekeseket ekézte. Bill lakonikusan megjegyezte, hogy valakiknek vinniük kellett a zenekart, márpedig azok az énekesek voltak.
Ahogy ilyenkor dukál, egy válogatáslemez is megjelenik Halj meg és nagy leszel! címmel. A HBB eddig a válogatásalbumig 26 nagy- és 1 kislemezt, valamint két DVD-t jelentetett meg, köztük olyan darabokat, mint a Vadászat vagy a Kopaszkutya. Rozsonits Tamás, a Universal Music brand managere beszélt az új cédéről. Hobo szerkesztette, és 16 meghatározónak tartott dalt válogatott be a Nem hallod, üvöltök-től a Halj meg és nagy leszel!-ig, a 3.20-as bluestól az Üvöltő vadállatig. Hogy mennyire a jelen zenei korszakba ivódott a HBB-életmű, azt mi sem példázza jobban, mint hogy egy nemrég látott K3–Smici-szimbiózis során gitárszaggatás közepette szólalt meg a Gazember a Crazy Mamában, hallani nosztalgia feketebárány-koncertekről, a HBB-nóták természetesen Deák Bill koncertjein is ütnek, a minap meg épp a Batthyány tár blues akadt a youtube-horgomra „véletlenül”, ennél jobb örökítőanyagok nem is kellenek. És egy kis édesség a végére:
Az apám cukrász volt, igen, és ő mondta;
Az élet szép lesz, a világ egy torta.
Egy kopasz bácsi ígérte, az ország egy szelet,
És majd tortát eszik az összes magyar gyerek.
2011. február 16.
Február 12-én búcsúzott közönségétől az együttes vezetőjének eltökélt szándéka szerint végleg a Papp László Budapest Sportarénában a HBB. A pénteki koncertről szóló híreket olvasva, képeket látva nagy várakozással tekintettünk a 33 éves történet lezárása elé. 33 gombócból is sok, hát még egyetlen együttesben, igaz, ezt csak Földes László mondhatja el magáról, aki hogy, hogy nem, épp 13-án volt 66. A szám a kezdetekre jellemző is.
Először is le kell szögeznem, hogy nekem a Hobo Blues Band mindig Bill-lel volt komplett, és történetüket naprakészen csak a Vadászatig követtem, míg az első években koncertről koncertre jártam utánuk, az utóbbi évtizedben biztosan nem láttam a Hobo épp aktuális felállását.
A kezdetek: a Hobo Blues Band 1978. április 15-én alakult meg egy Lajos utcai kocsmában Szakács László (dob), Gecse János (basszusgitár), Kőrös József (gitár), Földes László (ének) összetételben hobbizenekarként, első koncertjüket a Lőrinci Ifjúsági Parkban tartották. Novemberben lépett az együttesbe Póka Egon (basszusgitár), az ő kezdeményezésére csatlakozott a csapathoz Döme Dezső (dob), Szénich János (gitár), Kőrös József (gitár). Később a ’79 nyaráig vendégként fellépő Deák Bill Gyula (ének) is állandó tag lett az első klasszikus felállásban. Kezdetben a rock és bluesmuzsika klasszikusait, Rolling Stones-, Doors-, Hendrix-, Cream-nótákat játszottak magyarul, Hobo fordításában, de Kex-dalok is szerepeltek a műsorukon.
A vég: a HBB szombaton a kilencvenes években létezett felállásban búcsúzott: Hobo énekelt, Tátrai Tibor gitározott, Póka Egon basszusgitározott, Solti János dobolt, közreműködött Deák Bill Gyula (ének) és Madarász Gábor gitáros.
Van némi indiszkrét bája, hogy amíg a HBB az utcáról kezdte, büdös, mocskos bluesokkal (Illatos út), jobb-rosszabb helyeken, mai ésszel visszatekintve egészen elképesztő körülmények között is fellépett – egyszer Nézsán (Nógrád megye) láttam a munka ünnepén, sör-virslis szocialista majális lezárásaképp –, a nép meg szlopálta a savanyú Kőbányai vilkinzont, néha ragasztószag terjengett a nézőtéren, és a biztos urak egészen biztosan nem voltak urak – addig ma az arénában telt ház előtt, Kádár- és Brezsnyev-gyomrosok, -bevágások előtt, fényes külsőségek közepette még a Boldog szülinapot című, örök becsűnek nem mondható sznobéria is felhangzik a Torta mellett. Arról már nem is beszélve, hogy annak idején dobtunk volna egy hátast, ha a közönség jelentős része fedeles, szívószálas multikólát fogyasztott volna egy Hobo-koncerten. Ez a Kopaszkutyából nem következett szervesen, de a HBB is óriási utat járt meg/be az elmúlt évtizedekben. Míg Hobo szerint a blues már nem életképes, addig Bill továbbra is hitelesen nyomja, és nem „majd lesz valahogy” alapon. Akár egy arénát is megtölt önállóan. Igaz, a blues nem alkalmas világmegváltó feladatokra, de erről a blues tehet a legkevésbé: csupán egy jó stíl/műfaj (szegény Gary Moore már a rockzenei panteonban nyomja). Persze nem túl hiteles a Tobacco Roadot énekelni egy Jaggernek gyémánttöméssel a fogában, gáz. De például Billnek ezekkel a nótákkal semmi baja nem lehet.
Rohadt rock and rollal és Mindenki sztárral kezdődött. Nagy hátsó és két kisebb oldalsó kivetítőn láthatták a távolabb ülők (4900 volt a legolcsóbb ülő- és 5900 az állójegy) is a színpadi eseményeket. Hobo Hobo volt, vitathatatlan érdeme sok lemez megszületése, a blues, a Kex, József Attila stb. népszerűvé/népszerűbbé tétele Magyarországon Persze a szórványos PC (a blues soha nem volt PC) meg aktuálpolitikai összekötő szövegektől sokan eltekintettek volna. A legjobban nekem a kettősök tetszettek, amikor Bill-lel párban énekeltek („…gyerünk Balatonra”, Közép-európai Hobo Bluesok).
Tátrai úgy gitározott, mint legszebb zajos rockzenei időszakában, de hagyta kibontakozni több szólóban Madarász Gábort is. Solti János még mindig az ország egyik legjobb rockdobosa. Póka Egon ma is állat – egykor gimnáziumi irodalomkönyvemen szerepelt a neve. A Ki az a Póka Egon? tanári kérdésre „kortárs költő”-vel feleltem, szerencsére akkor még nem volt necc. Pókánál a szakmai tudás, a vehemencia, a nyerseség egyszerre van meg, és egy köpönyeget hord világéletében. Bill elénekelte a legjobb HBB-s dalait: a 3.20-as bluest, a hosszú lábú cicusokról szólót, a Kőbánya bluest stb. És természetesen ragaszkodott a Kopaszkutyához is. Érdekes volt, hogy amikor az első blokk után Bill kapitány megjelent, óriási ováció köszöntötte, hiába, a HBB vele volt HBB, nem csak én gondolom így (ennek elemzéséhez egy Moszkva téri szociológus kellene).
Kitűnő volt az akusztikus rész, ilyen profi zenészektől jól ismert, kedvelt nóták, jó hangosítás mellett unplugged is csak jó lehetett. Szép gesztus volt a Cseh Tamásra emlékezés, nekem különösen jólesett volna a Batthyány tér blues is. Igazi népünnepéllyé vált a búcsúkoncert. Három óra tiszta HBB-t kaptunk. Olyan ráadással többek közt, mint a Hey Joe. Két golyót adtunk neki, kettőt (a helyszínelők még mindig keresik).
A búcsú alkalmából elkészült s a boltokban van egy válogatáslemez is, Halj meg és nagy leszel! címmel. Szerintem élőben is nagyok, élve jók, ráérnek. Nekem a Syrius, nekem a Kex, és a Hobo Blues Band. Ja, és a Johnny B. Goode nyolcvanévesen is Johnny B. Goode.
