Szerző: Lehotka Ildikó, 2023. november 23.
Újabb világsztárok adtak koncertet a Müpában: Joshua Bell, Alan Gilbert és az NDR Elbphilharmonie Orchestra lépett pódiumra november 9-én. A műsor mindössze két számból tevődött össze, a megszokott nyitány-versenymű-szimfónia felépítésből a nyitány kimaradt. A nézőtéren alig volt üres hely, a koncert nagy sikert aratott.
A romantika két szerzőjétől egy-egy művet hallottunk: egy közönségkedvencet, és egy ritkábban játszott darabot. Míg Csajkovszkij D-dúr hegedűversenye 1881-ben hangzott fel először Bécsben, Mahler V. szimfóniája 1904. október 18-án, Kölnben. Alig több, mint húsz év a különbség a két mű bemutatása között, mégis mintha egy más világba csöppenne a hallgató. A Hegedűverseny alapvetően vidám, a szimfónia a Mahlertől megszokott kaleidoszkóp-szerűen felépített, az érzelmi skálát a végletekig bemutató, terjedelmes alkotás.
Csajkovszkij egyetlen hegedűversenye (Op. 35.) – más vonós versenyműve nincs – Svájcban, Clarens-ban keletkezett. A szerző a hegedűkoncert mellett befejezte az Anyegint, megkomponálta a IV. szimfóniát a versenymű mellett, az 1878-as év tehát termékeny volt számára. A D-dúr hegedűversenyt Csajkovszkij Joszif Koteknek szánta dedikálni, aki tanácsaival segítette a szerzőt. Auer Lipótot kérte fel a bemutató előadásra, de Auer nem találta hegedűtechnikai szempontból megfelelőnek a darabot. Végül Adolph Brodsky játszotta el a művet, a tervezett bemutató után majdnem három évvel, az ajánlás is neki szólt. A darabot nem fogadta egyöntetű lelkesedéssel a hallgatóság és a zenei szakma. Hanslick egyenesen becsmérlő szavakkal írt a darabról. Mára Hanslick szavain csak mosolygunk, a darab pedig a legjátszottabb versenyművek egyikévé vált.
Joshua Bell előadása fantasztikus volt. Első belépése intim, légies, hihetetlen hangulatot varázsolt a terembe, ahogy a zenekaré is. Bell vállalta, hogy nem az óriás hang az elsődleges, hanem a kifejezésmód. Természetesen az erőteljesebb megformálás is megjelent előadásában, de a vad, vonószőrtépő játéktól (a III. tételben) tartózkodott. A nyitó tétel kadenciája mintha improvizáció lett volna, Bell szabadon, csodálatosan játszott. A tétel után néhányan bátortalanul tapsoltak, ehhez láthatóan hozzászokott a művész. A lassú tétel személyes hangvételét is kiválóan érzékeltette Bell, például a melankóliát, az elrévedést. Az attacca záró, Haslick szavaival „bűzlő” rondótétel egyes szakaszait inkább játékosnak, mint vadnak mutatta Bell, mindenesetre tüzesen szólalt meg. Bell játéka kristálytiszta, a magas hangok éterien szólaltak meg, a művész nem fukarkodott a pianókkal. Ezt a versenyművet sokan játsszák, és nem egy esetben azt halljuk, hogy egyes szakaszok több előadó esetében ugyanúgy szólalnak meg. Bell játékára rá lehet ismerni, a sallangokat nem követi, egyszóval fantasztikus előadást hallottunk. A virtuóz szakaszok nem öncélúan peregtek, nem azt hangsúlyozta Bell. Ráadásnak egy Sosztakovics duót adott elő a zenekar koncertmesterévek, szép gesztusként. A zenekar hangzásában semmi kivetnivaló nem volt, Alan Gilbert azonban helyenként más tempókkal képzelte el a darabot, ez egy kis feszültséget okozhatott az előadásban.
Mahler V. szimfóniája a szerző középső alkotói periódusában készült. Mahler eleinte a szokásos négytételes felosztásban gondolkodott, végül öttételessé bővítette. A mű három nagyobb részre tagolható: az első a nyitó és az azt követő tételt foglalja magában, a második nagy egység a középső scherzo, a két utolsó tétel – benne a rendkívül intim hangvételű Adagiettóval képezi a harmadik szakaszt. A trombitaszólóval induló első tétel „mint egy gyászmenet” (olvassuk a partitúrában), a második tétel („viharos izgalommal, rendkívül hevesen”) is használja a korábban megismert trombitadallamot. A III. tétel a Landler hangütését is tartalmazza, izgalmas a scherzo hangszerelése is. A tétel előtt nagyobb szünetet ír elő Mahler. A Visconti rendezte Halál Velencében című 1971-es film is felhasználta a IV. tétel dallamát. A tétel csak a vonósokat és a hárfát szerepelteti. A záró Rondo-Finale attacca kapcsolódik az előzőhöz. A darab újdonsága a tematikus kompozíciós technika, a témák tételen és a művön belüli kapcsolata.
Az NDR Elbphilharmonie Orchestra csodálatos hangszínekkel játszott, a szólóállásokat is dicséret illeti. Hihetetlen lelkesedéssel tolmácsolta a zenekar a bő egyórás művet. A hangzás, dinamika megformálása lekötötte a hallgatóság figyelmét, bár az Adagiettóban a cukorpapír zörgése nem maradhatott el. Sok karmester kísérletezik a zenekari ülésrend megbolygatásával, ez esetben a bőgők az első hegedűsök mögött ültek, a hárfa a másik oldalon, a második hegedű és a brácsa mögött kapott helyet. Talán ezért a homogén hangzás kevésbé jelent meg a tételben.
A művet – ahogy a vadromantikus darabokat – jóval könnyebb megfogni a karmestereknek, hiszen kínálják magukat a dallamok, a dinamika. Alan Gilbert hitelesen irányította a zenekart, a beintései néha feleslegesek voltak – a dallam ívét követték. Mindenesetre a mű „megszólalt,” lélegzett, a kamarazenei szakaszok és a nagy, bombasztikus tuttik jól tagolták a művet Gilbert irányítása alatt.
