a papiruszportal.hu archívumából [2006]
Szerző: Pfening Dóra
2005-ben látott napvilágot magyarul a Pléh Csaba szerkesztette Osiris Könyvtár Pszichológia sorozatának legújabb darabja a Frankfurt am Mainban élő szerző, Alice Miller pszichoterapeuta tollából.
A könyvet ajánljuk mindenkinek, aki szeretné megérteni életének legalább egy szeletét, aki szeretné ismerni cselekedeteit és mozgatórugóit, aki szeretne teljes értékű emberré válni: bátran vállalva önmagát és az érzéseit; tehát nyugodt szívvel ajánlhatjuk mindenkinek.
Mielőtt elkezdenénk a könyv bemutatását, meg kell említenünk a fordító, Pető Katalin, illetve a fordítást ellenőrző Berényi Gábor munkáját, akik kiváló magyar szöveget alkottak, hiszen a könyv minden mondata facsarja a szívet, keményen a szívbe talál. (Az eredeti mű remek, kiforrott alkotás lehet!)
Minden emberben létezik egy saját maga elől jobban vagy kevésbé jól elrejtett zug, ahol gyermekkori tragédiája kellékeit őrzi. Ide csak saját gyermekeinek van bejárása. Általuk a szoba újra életre kel, a dráma folytatódik.
„Mindent inkább, csak ne az igazat!”
Ahogy a könyv elején olvashatjuk: „A lelki betegségek elleni harc egyetlen hatásos fegyvere: saját gyermekkorunk egyedi és egyszeri történetének érzelmi felfedezése. Meg tudunk-e valaha is szabadulni minden illúziónktól? Az élet ugyanis tele van illúziókkal, valószínűleg azért, mert a valóság elviselhetetlennek tűnik számunkra. Az igazságot mégsem nélkülözhetjük, hiszen elvesztéséért súlyos betegségekkel kell fizetnünk. Ezért hosszú folyamat során próbáljuk felkutatni saját személyes igazságunkat, ami mindig fájdalmas – hacsak be nem érjük az intellektuális belátással. Ez esetben azonban ismét megmaradunk illúzióink világában. Múltunkat a legkevésbé sem tudjuk megváltoztatni, a sérüléseket, melyeket elszenvedtünk, nem tehetjük meg nem történtekké. Ám saját magunkat megváltoztathatjuk, »kijavíthatjuk«, és saját elvesztett integritásunkat visszanyerhetjük. Ez megteremtheti számunkra a lehetőséget, hogy kiszabaduljunk a gyermekkor láthatatlan, mégis rémületes fogságából.”
Nagyon sokan kétségbe vonják, hogy egy gyermekkori mobbing élmény hatással lehet a kibontakozó és fejlődő énre, s így meghatározóvá és rejtetten jelen lévő tényezővé válik a felnőttkori életben, a felnőtt egyes cselekedeteiben, sőt, a felnőtt életszemléletében is.
Pedig ez sajnos így van, s ami a legrosszabb: a gyermeknek a pszichoterrorral nemcsak az iskolában és más csoportos környezetben kell szembesülnie, hanem otthon is, saját szüleitől is kell elszenvednie. Ideális esetben természetesen nincs szó ilyesmiről, de hát ideális eset olyan kevés létezik (ha egyáltalán ilyen lehetséges, ráadásul problematikus a fogalom meghatározása is), így ez a jelenség sokkal nagyobb figyelmet érdemelne, mint amekkorát napjainkban kap.
A könyv a fenti kezdéssel tehát utat nyit előttünk, egy olyan utat, amit végigjárva, kemény küzdelem árán eljuthatunk odáig, hogy kiszabaduljunk a gyermekkor láthatatlan, de mégis rémületes fogságából, és múltunk tudattalan áldozataiból olyan felnőtté váljunk, aki ismeri eddigi történetét, és megtanul együtt élni vele. Csak ebben az esetben strukturálható „újjá” a személyiség, élhető boldog, a múlt terheitől mentes élet, születhet meg az „én”, aki immáron a saját életét éli.
A gyermeknek nem volt lehetősége, hogy szabadon játszhasson ezekkel a kellékekkel, szerepük beleolvadt az életébe. Még a „játékok” emlékét sem tudta átmenteni későbbi életébe, mindaddig, míg terápiája során szerepükről fel nem tehette kérdéseit. Bár ezek a kellékek néha szorongást okoztak, tudatos emlékeiben nem tudta őket anyjával vagy apjával összekapcsolni. Ezért tüneteket alakított ki. És aztán a kezelés során válik a felnőtt képessé arra, hogy amikor a tünetek mögé rejtett érzések tudatosulnak, megszabaduljon tőlük. Ilyen érzések a rémület, a kétségbeesés, a lázadás, a bizalmatlanság és a tehetetlen düh.
Szerencsés esetben a gyermek, a már felnőtt gyermek, pszichoterapeuta segítségével feloldja az életét még mindig meghatározó gyermekkori gátakat, belátja, hogy az a valaki, aki eddig a létét élte, valójában nem saját maga volt, nem az ő énje, hanem egy másik, egy olyan én, ami szintúgy sohasem létezett, csak akart, csak kellett léteznie.
Nem tartozik-e az anyai szeretet azon „csekély”, de nélkülözhetetlen dolgok közé az életben, amikért sok embernek, paradox módon, saját élete feladásával kell fizetnie?
Ezután a felnőtt, feljebb lépve egy képzeletbeli lépcsőn eljut, odáig, hogy meglássa és intellektuálisan belássa eddigi élete drámáját, majd továbblépve, végül igazi énjét szabaddá engedve élhesse most már boldog életét.
Szerencsés esetben így történik. De mi van akkor, ha ez a folyamat nem zajlik le sohasem egy ember életében, ha énünk örökké bezárva marad saját kis szobájában magán a kényszerzubbonnyal, amellyel a szülők felöltöztették? Feltehetjük a kérdést és számolhatunk: hány olyan élet zajlik körülöttünk, amit valójában csak élnek, de nem megélnek? Hány én marad rejtve és zárva saját börtönében, miközben zavartalanul viseli álarcát, s játssza a szerepeit úgy, hogy énjének lehetősége sincs a vastag maszk mögül előbújnia? Lehetősége se sincs tudatára ébrednie saját eddigi tudatlanságára; hiszen a legtöbb ember épp ennek az ellenkezőjét teszi: nem akarja megtudni saját történetét, így egész életében olyan veszélyektől fél és kell félnie, amelyek egykor valóban veszélyek voltak, de ma már nem azok.
„Tudattalan emlékek, elfojtott érzések és szükségletek hajszolják őket, s ez szinte minden tettüket, történésüket eltorzítja, mindaddig, míg azok tudattalanok és tisztázatlanok maradnak.”
Az egykori bánásmód következtében kialakult elfojtás arra ösztönzi az egyént, hogy a saját és a mások életét is tönkretegye.
Az elszenvedőnek pedig az „állandó” rúgásokra az „unalom” ellen van szüksége, hogy ne legyen egyetlen nyugodt pillanata sem, amelyben gyerekkori valóságának égető magánya érhetővé válhatna, hiszen ezektől az érzésektől jobban fél, mint a haláltól – hacsak nem volt akkor szerencséje, hogy megtanulja: a gyermekkori érzések feléledése és tudatossá válása nem öl, hanem szabaddá tesz. Ami valóban öl, az azoknak az érzelmeknek az elhárítása, amelynek révén a tudatos élmény fellebbentené a fátylat az igazságról.
A gyermekkori szenvedések elfojtása azonban nemcsak a felnőtt életét határozza meg, hanem – ebből eredően – a társadalom tabuit is.
„Szegény gazdag gyermek”
Nemcsak azokról a „szegény gazdag” gyermekekről van szó a könyvben, akik úgy nőttek fel, hogy nyilvánvalóan elhanyagolták őket, s ennek az elhanyagoltságnak tudatában is voltak.
Rengeteg olyan ember van, aki valójában boldog gyermekkorra emlékezik, és legalább az egyik szülőjét kedves, elfogadó szülőként élte meg. Olyan emberekről is szó van a könyvben, akik szüleik büszkeségei voltak, s akiknek sok kifejlődött lehetősége és tehetsége is volt; és teljesítményük miatt sokszor megdicsérték őket.
Úgy gondolnánk, hogy az ilyen emberekben szilárd és erős éntudatnak kellene kialakulnia. Az igazság azonban épp ennek az ellenkezője, hiszen – ahogy egy segítő embertől hallottam – „mindenki a saját sérelmeit hordja a kebelében”.
Ezek az emberek tehát akármibe kezdenek, mindenben jó vagy kiváló teljesítményt nyújtanak, ezért csodálják és irigylik őket, azonban az elért sikerek nem segítenek rajtuk.
Általános jelenség még az is, hogy ezeknél a gyerekeknél elmarad saját gyermeki sorsuk igazi, érzelmi megértése és komolyan vétele, és sejtelmük sincs a teljesítménykényszerek mögött rejlő valódi szükségleteikről… Oly mértékben sikerült bensővé tenniük az eredeti drámát, hogy a jó gyermekkor illúziója megmenthető maradt.
Egy Alphonse Daudet-elbeszélésben áll a következő: hol volt, hol nem volt egy fiú, akinek aranyagya volt. Szülei ezt csak egy véletlen sérülés folytán vették észre, amikor fejéből a vér helyett arany folyt. Amikor nagykorú lett, és szerette volna a saját életét élni, anyja így szólt hozzá: „Oly sokat tettünk érted, a gazdagságodból is részt akarunk.” Ezért a fiú kivett agyából egy darabot, s annak egy részét édesanyjának adta, a maradékból pedig éldegélt egy barátjával, aki egy éjjel kirabolta és odébbállt. Ekkor elhatározta, hogy dolgozni fog, mivel már az agya is megfogyatkozott. Egyszer aztán beleszeretett egy szép lányba, aki nagyon szerette őt, de nem kevésbé a szép ruhákat, amelyekkel a fiú elhalmozta. Összeházasodtak, de a lány két év múlva váratlanul meghalt. Fényűző temetést rendezett neki, és erre minden maradék vagyona ráment. Egy nap aztán szegényen, egyedül bolyongott az utcán, amikor meglátott az egyik kirakatban egy szép cipellőt, ami nagyon tetszett volna elhunyt feleségének. Be is tért az üzletbe, hogy megvegye, ám a „kiürített agya” már nem működött; s abban a pillanatban elvágódott és szörnyethalt.
Az író gerincbetegségben halt meg, és a következő feljegyzést írta a történet végére: „Ez a történet kitaláltnak tűnhet, pedig az első szótól az utolsóig igaz. Vannak emberek, akiknek az életben a legcsekélyebb dolgokért is lényegükkel és gerincükkel kell fizetniük. Ez állandóan visszatérő fájdalom számukra.
A depresszió és a nagyzás mint a tagadás két megjelenési formája
Minden gyermekben megvan az a jogos kívánság, hogy az anyja észrevegye, szeresse, tekintettel legyen rá, komolyan vegye. Még nagyon kicsi korában, az első hónapok során rászorul, hogy birtokolja az anyát, tükröződjék benne: „a mama nézi a karján tartott kisbabát, a baba pedig a mama arcát, és saját magát találja meg benne…, feltéve, hogy az anya tényleg a pici, gyámoltalan lényt látja karjaiban, és nem saját elvárásait, szorongásait, a gyerekkel kapcsolatos vérmes reményeit vetíti bele. Ez utóbbi esetben a mama arcán a gyerek nem saját magát pillantja meg, hanem az anya igényeit.” ő maga ezért tükör nélkül marad, amit aztán hasztalan keres egész életében…
„Úgy cselekedj, hogy akaratod szabálya egyúttal általános erkölcsi törvény alapjául szolgálhasson!”
A nagyzoló embert mindenhol csodálják, és neki is szüksége van erre a csodálatra, hiszen nélküle nem is tudna élni. Ha elvállal valamit, azt tökéletesen megcsinálja, hiszen egyébként bele sem kezdene. ő is csodálja saját magát, illetve közvetlen környezete is ezt közvetíti felé: meg van győződve kivételes szépségéről, okosságáról, tehetségességéről, teljesítményéről, egyedülállóságáról. Ám akkor, ha valami ezt akár csak fenyegeti is (például egy másik személy feltűnése, aki szintén okosnak, szépnek tetszik számára), már nem tudja rendezni a dolgokat, súlyos depresszió katasztrófája leselkedik rá.
„A nagyzoló emberek önértékelésének teljes összeomlása olyan luftballon (egy beteg álma), amely a kedvező széllel magasra száll ugyan, de hirtelen kilyukadva hull a földre, hiszen nem alakulhatott ki semmi saját, ami a későbbiek során tartást adhatott volna. Mert a gyermekre való büszkeség mellett veszélyes közelségben bújik meg a szégyen, mely előtör, ha a gyermek a kitűzött elvárásoknak nem felel meg.
Azt a tragikus illúziót, hogy a csodálat azonos a szeretettel, a nagyzoló emberek nem képesek feladni. Nemritkán egész életüket a szeretet pótlásának szentelik. Mindaddig, míg nem élhetjük át tudatosan az egykori gyermek valódi szükségleteit (hogy figyelembe vegyék, megértsék és komolyan vegyék), folytatódik a harc a szeretet szimbólumáért.”
Ahogy a szerző írja, valaki egyszer azt mondta neki, hogy olyan ez az egész, mintha gólyalábakon kellene futnia. Nem jogos-e, ha valaki, akinek mindig gólyalábakon kell futnia, irigyli azokat, akiknek a futáshoz ott a saját lábuk, még ha ezek az emberek „középszerűbbek” is, mint ő maga?
Lelke mélyén irigyli azokat, akik megengedhetik maguknak, hogy olyanok legyenek, mint amilyenek valójában: nem függenek folytonos csodálattól, nincsen teljesítménykényszerük; ezért a nagyzoló ember sohasem szabad igazán…
Nem tartozik-e az anyai szeretet azon „csekély”, de nélkülözhetetlen dolgok közé az életben, amikért sok embernek, paradox módon, saját élete feladásával kell fizetnie?
Szeretném, ha felismernénk, hogy mennyire részesek a felnőtt indulatai és érzelmei saját maga, családja és gyereke viselkedésének alakításában. A visszaköszönő zsákutcák szinte kivétel nélkül arra utalnak, hogy ezek a helyzetek kölcsönös érzelmi igényt szolgálnak. Lejátszásukban, újra átélésükben minden résztvevő érdekelt. Ez ugyanúgy igaz az életünket-sorsunkat megszabó helyzetekre, mint az apró, rövidebb időszakokat jellemző konfliktusokra.
Hiszem, hogy minden emberben ott él és vergődik az igazi én, s hiszem azt is, hogy feladatunk igazi énünk meglelése, saját személyiségünk, egyéniségünk megtalálása. Ellenkező esetben nem tudunk megbékélni saját sorsunkkal: drámánk folytatódik, és mint a reinkarnációban, kiszabadulni vágyó lelkünk éli további életét, a sikertelen „próbálkozásainkért” alacsonyabb létformába bújva születik újjá újra és újra, örökkön örökké, míg meg nem érik arra, hogy valóban életre kelhessen.
