a papiruszportal.hu archívumából [2006]
Szerző: Gordon Kató
A zenekar nagyobb hangszeres együttes, a szólamokat – ellentétben a trióval, kvartettel, kvintettel, szextettel, oktettel, nonettel – többen játsszák. A középkor még nem ismeri az állandó együttes fogalmát, három-négy ember játszott, de ezek még nem voltak állandó társulások. A reneszánsz korszakban még nem beszélhetünk zenekarról, a művek hangszerelése is tetszés szerinti (ad libitum) lehetett. Nagyrészt a kórusműveket ültették át leginkább fúvós hangszerekre, eredeti hangszeres művek nem nagyon léteztek.
A vonószenekar, mely a zenekarok alapja, legfőbb része maradt, a barokk korszak szülötte, mely esetenként fúvósokkal egészült ki (operák, nagyobb lélegzetű egyházi művek). A zenei „alapot”, generálbasszust a continuo hangszerek adták, orgona vagy csembaló, valamint cselló, fagott, lant, theorba, chitarrone, gitár, a zenekar többi tagja a dallamot játszotta. A zenekart a karmester többnyire a csembaló mellől, vagy hegedűvel a kézben, vagy bottal a földre koppantással (Lully egy ilyen ütéstől – mely elfertőződött – halt meg) irányította. A zenekarok felépítése változó volt.
A klasszikus korszak zenekara a XVIII. század második felében alakult Mannheimben és Párizsban. A vonós hangszerek mellett (első, második hegedű, brácsa, gordonka és bőgő [e két utóbbi többnyire azonos szólamot játszott]) két fuvolát, két oboát, esetenként két klarinétot, két fagottot, két trombitát, két kürtöt és egy pát üstdobot találunk a partitúrákban. Beethoven tovább bővítette a zenekart kontrafagottal, harsonával, négy kürttel, triangulummal, cintányérral és nagydobbal.
A romantikában nemcsak a művek hosszúsága, hanem a zenekarok nagysága is néha gigászi méreteket öltött. A rézfúvós hangszerek sokkal nagyobb számban szerepelnek, mint addig – a korábbi két kürt helyett négy a minimum –, különösen a mély hangokat adók, mint a basszustrombita, kontrabasszus harsona, kontrabasszus tuba. Az ütőhangszerek száma is megnőtt, új hangzásokat vetnek be a zeneszerzők, például üllő, szélgép, kolomp, kisdob, pergődob, nagydob, kasztanyett. A hárfa is sokszor szerepel a romantikus művekben. De orgona (pl. Saint-Saëns: Orgonaszimfónia), harmónium (Csajkovszkij: Manfréd-szimfónia) is színesíthet egy-egy művet.
A XX. század az ütőhangszerek megsokszorozását hozta, a zongorát is sokszor ütőhangszerként szerepeltetik, ahogy a vonós hangszerek is kapnak ilyen jellegű feladatokat. A vonóskar szerepe már nem egyeduralkodó, Sztravinszkij Zsoltárszimfóniájában például nem szerepelteti a hegedűket.
A vonós- és szimfonikus zenekarok mellett vannak kamara-, fúvós-, rézfúvós zenekarok is, hogy a könnyed műfajokat játszó együtteseket ne is említsük (tánc-, cirkuszi, katonazenekar).
A karmester szerepe a XVIII. századtól megkerülhetetlen. Míg a kamarazenekarok dirigens nélkül játszanak, egy mamut zenekarnál ez kivitelezhetetlen, egyrészt a sok zenész által egységesen játszandó tempó, a belépések, másrészt a dinamika, lassítás-gyorsítás miatt. A zenekar a karmester utasítását követi, akkor is, ha esetleg nem ért vele egyet. Versenyműveknél is a karmester szerepe a döntő (például a tempóválasztásnál). A karmester a partitúrából vezényel, olyan kottából, melyben az összes szólam szerepel, egymás alatt, az időrendi megszólalás szerint (vízszintesen a zene folyamata, függőlegesen az adott pillanat). A hangszercsoportokat összekötve találjuk, alul a vonós hangszerek, az esetleges szólóénekes, kórus, hárfa, zongora, ütő-, rézfúvós és fafúvós hangszerek.
A zenekar ülésrendje az idők során sokat változott.
