Szerző: Mika Kristóf
Ambrose Gwinnett Bierce
(1842. június 24.–1914. január 11. ?)
Ambrose Bierce-t hazánkban szinte alig ismerik, de a tengerentúlon sokat hallani róla. 1842. június 24-én született az ohiói Meigs Countyban Aurelius Bierce és Laura Sherwood Bierce gyermekeként. Kiskorában, amikor épp nem valami ördögi csínytevést ötlött ki, apja könyveit olvasta, amikről úgy nyilatkozott, hogy „ezeknek köszönhet mindent”.
Családi körülményei sosem voltak kedvezőek, ezért már 15 éves korában elment nyomdai kisegítőnek a warsawi Northern Indianianbe, ahol két évvel később tévesen lopással vádolták, ezért a családja a Kentucky Katonai Intézetbe küldte. Talán itt alakul ki cinizmusa és pesszimizmusa, amely táptalajává válik későbbi munkásságának. 1861-től 1865-ig a polgárháborúban harcolt, ahol megismerkedett a végzettel és a halállal. Sokak szerint a háborúról szóló történetei jobbak még Ernest Hemingway vagy a kortárs Stephen Crane és műveinél is.
A háború után a kincstári újjáépítési osztálynál végzett munkákat délen, emellett ismeretlen területeket térképezett fel nyugaton. Majd San Franciscóba utazott, ahol éjjeliőr volt a US Mintnél (állami pénzverde), és itt döntötte el, hogy az irodalommal fog foglakozni. Ezekben az években alakította ki sajátságos írói stílusát, amely jó pár, az ateizmusát védő traktus írásával járt együtt. Ezenkívül karikatúrákat is rajzolt. Az 1867-es választás jelöltjeinek kifigurázásával olyan sikert aratott, hogy képei felkeltették a figyelmét mindkét tábornak, és a jelöltek elkezdték egymás lejáratására felhasználni őket. Miután nevét sikerült a köztudatba bevezetni, Bierce egyre inkább az írott szót részesítette előnyben. Első próbálkozásai hamarosan megjelentek a Californian című újság lapjain. Először a kortárs Mark Twain és Brete Harte voltak a példaképei, amíg James W. Watkins, a News-Letter szerkesztője meg nem mutatta neki Swift, Pope, Voltaire és Juvenal műveit.
Miután írói stílusa kiteljesedett, Watkins, a News-Letter szerkesztője rátestálta a Town Crier (Kikiáltó) oldalát. Rászabadítva a világra, a lapot hamarosan Bierce kritikái és véleményei töltötték meg. Ebben az időben csak úgy emlegették, mint „Briece, a mindenható”. Watkins 1868-ban titokzatos módon eltűnt New Yorkból, Bierce-ra hagyva az újság szerkesztését. Bierce három év múlva, 1871-ben feleségül vette Mary Ellen Dayt (Mollie) San Franciscóban. A hosszú nászút helye Anglia volt, ahol megismerkedett a Fleet Street Gang nevezetű társasággal, amelynek a tagjai többnyire írók, kritikusok és szerkesztők voltak.
1872 júliusában kiadta első könyvét, a Fiend’s Delight-ot (A démon öröme), amiben a News-Letternek és más kaliforniai lapoknak írt cikkeit gyűjtötte össze. Bár a könyv álnéven (Don Grile) jelent meg, sokan ráismertek Bierce csípős szellemességére, ezért ezek után úgy került be a köztudatba, mint a „Keserű Bierce”. Bierce 1872-ben, 167 cikkel a háta mögött, otthagyta a News-Lettert.
A kaliforniai cikkeiből egy másik gyűjtemény is megjelent, az 1873-ban Chatto and Windus kiadó gondozásában a Nuggets and Dust (Rögök és por). Ezzel még tovább növelte hírnevét, aminek okán meghívták egy bankettre, ahol többek közt Mark Twain és Joaquin Miller is jelen volt. Eugénie császárnő (a megbuktatott III. Napóleon felesége), akit száműztek Angliába, Bierce-t kérte meg egy ügynökön (Mortimer) keresztül, hogy szerkessze a The Lantern (A lámpás) című magazint. Célja az volt, hogy megvédje Poroszországot, és ellenszegüljön Rochefort-nak, legfőbb ellenségének, aki a francia La Lanterne-t (A lámpás) adta ki (vö. francia–porosz háború). Bierce ebben a lapban indította el a később híressé vált Prattle (Fecsegés) rovatát.
1874-ben a Routledge and Sons kiadta a következő kötetét, Cobwebs From an Empty Skull (Pókhálók egy üres koponyából) címmel. Bierce felesége, aki két fiúval, Dayjel és Leighhel ajándékozta meg, visszatért Amerikába. Itt ad életet harmadik gyermeküknek, Helennek. A kislánnyal és Maryvel Bierce csak később, 1874 szeptemberében találkozik, miután San Franciscóba érkezik.
Újra a pénzverdénél dolgozik, rendszertelenül ír cikkeket, egészen 1877-ig, amikor Frank Pixley egy hetilapot alapított Argonaut néven. Pixley Bierce-t tette meg segédszerkesztőnek, aki újrakezdte Prattle rovatát. Ebben az időben William H. Rulofsonnal és T. A. Harcourttal együtt adják ki a The Dance of Death (A halál tánca) című kötetet William Herman álnéven. Ebből a könyvből 18 000 (!) példányt adtak el, és olyan nagy hatása volt, hogy J. Milton Sloluck erre írta cáfolatként a The Dance of Life-ot (Az élet tánca).
Családjával – főleg anyósával, aki ragaszkodik ahhoz, hogy velük együtt éljen – annyira megromlik a viszonya, hogy rendszeres látogatója lesz a Bohemian Clubnak. Ez az elhíresült klub úriemberek divatos italozó- és mulatóhelyeként forgott a köztudatban. Itt „tartozásfelügyelő” (dues-keeping secretary) volt egy ideig. Ám hamarosan ráunt erre is, és kilépett. Bezárkózott a dolgozószobájába, és csak hosszú magányos sétákra hagyta el, olyanokra, mint amilyeneket Poe vagy Lovecraft tett. Eközben az Argonautból a legfontosabb hetilap lett nyugaton, ámde Pixleyvel való vitái miatt 1879-ben elhagyta azt. Két év alatt 87 cikke jelent meg itt.
1880 felcsapott aranyásónak a dél-dakotai Black Hillben a Wells Fargo & Co. megbízásából, de ugyanennek az évnek a decemberében vissza is tért San Franciscóba. A The Wasps nevezetű hetilap tulajdonost váltott, és Bierce-t hamarosan – 1881-ben – főszerkesztőként alkalmazták. 14 évig (1895. szeptember 11-ig) töltötte be ezt a posztot, újra életre keltve Prattle című rovatát.
1887 márciusában a San Francisco Examiner új tulajdonosa, William Randloph Hearst felajánlott Bierce-nek egy állást, ahol – a változatosság kedvéért – szintén Prattle című rovatot nyitott, ám a lapba ezen kívül is több történetet és esszét írt. Azt mondják, ez a korszak volt Bierce írói művészetének csúcspontja, de tragikus módon ekkor követett el öngyilkosságot a legidősebb fia, ekkor vált el feleségétől, aki nem sokkal később meghalt; emellett kis idő múlva meghalt a másik fia is. Ezektől az eseményektől lesz még keserűbb a stílusa, történetei még komorabbak. Nem csoda, ha ebben a depressziós korszakában kezdte el híres mottóját mondogatni: „Semmi sem számít”.
1891-ben kiadták első gyűjteményes történeteit, amiben 26 horror sztorija kapott helyet. A Tales of Soldiers and Civilians (Katonák és polgárok történetei) Angliában In the Midst of Life (Az élet delén) címmel jelent meg.
1892-ben Adolphe Danzinger (Adolphe de Castro), Joaquin Miller, W. C. Morrow és Bierce megalapították a Western Authors Publishing Co.-t, amelyet bár magasztosabb célokra szántak, mindössze egy könyvet adott ki. Ambrose Bierce Black Bettles in Amber (Fekete bogarak a borostyánban) művét, ami Bierce keserűségét tartalmazta, rímekbe szedve. Ehhez hozzátartozik, hogy Bierce sosem tartotta magát túl nagy költőnek, erről így nyilatkozott: „Amikor húszéves voltam rájöttem, hogy nem vagyok egy költő, ez volt életem legkeserűbb pillanata.” A kötetet Bierce később megtagadja.
Danzinger készített egy fordítást a német Richard Voss The Monk of Berchtesgaden című történetéből, ami egy középkori Bavarian kéziraton alapult. A fordítás lektorálását és szerkesztését Ambrose-ra bízta. A The Monk and The Hangman’s Daughter (A szerzetes és az akasztott ember lánya) 1893-ban jelent meg az Examinerben, több fejezetre szabdalva, amit F. J. Schulte kiadott könyv formában. Ekkor Bierce vitába keveredett Danzingerrel, akivel a barátsága amúgy is romlóban volt a Black Bettles által okozott pénzügyi problémák miatt. Bierce szerint a könyv az ő műve volt, mivel minden szavát ő írta, természetesen ezzel Danzinger nem értett egyet. A barátságnak hamarosan vége lett.
Can such things be? (Létezhetnek ilyen dolgok?), Bierce történeteinek leghíresebb gyűjteménye 1893-ban jelent meg. Miután ezzel is tovább öregbítette a hírnevét, 1897-ben, már Washingtonban, vitába keveredett a vasútbárókkal (egyszerűen úgy hívta őket, hogy a vasúti zsiványok), közülük is Lelan Stanforddal. Ugyanis úgy gondolták, hogy megszabadulhatnak a kormány felé fennálló adósságuktól. A vitából Bierce győztesen keveredett ki, sokak szerint elérve reputációjának csúcspontját.
1903-ban Bierce tanítványai (és egyben ivótársai), Herman Scheffauer és George Sterling elrendezték, hogy kiadják mesterük munkájának egy gyűjteményét, amit húsz évalatt megjelent, újságrovatokból kiollózott cikkek alapján szerkesztettek, Shapes of Clay (Az agyag formái) néven.
Bierce legfélreismertebb művét, a Devils’s Dictionarynek (Az ördög szótára) az elődjét 1906-ban adta ki a Doubleday Page & Co., akkor még The Cynics Word Book (A cinikus szó könyve) néven. Ebben a kötetben körülbelül 500, Bierce cikkeiben megjelent kifejezés és meghatározás szerepelt. 1911-ig több mint ezer ilyen szócikket írt, ezek a 20 kötetre rúgó összegyűjtött munkáinak hetedik kötetében jelentek meg. Ebből lett a közismert Devil’s Dictionary. Még ugyan ebben az évben, 1906-ban jelent meg a The Shadow on the Dial (Árnyék a napórán), amit egyik tanítványa S. O. Howes válogatott össze Bierce esszéi közül, ez volt a tizedik könyve.
Bierce 1908-ban elhagyta az Examinert (csaknem 300 cikke jelent meg), és Hearst a hosszan tartó munkásságára való tekintettel búcsúajándékként engedélyezte, hogy bármit, amit az újságba írt, újra kiadhasson. 1908-tól 1912-ig Ambrose összegyűjtötte régi munkásságának egy elég nagy részét, hogy kiadhasson egy sokkötetes gyűjteményt belőlük. Ez körülbelül egymillió szót tartalmazott, de ez is csak úgy a negyedét tette ki publikációinak.
1912-ben, 70-éves korában elindult meglátogatni életének fontos helyszíneit; először a harcmezőket, ahol katonáskodott, azután következett New Orleans, San Francisco, Washington és még jó pár város. Texasban néhány régi háborús veterán társával találkozott. Ezt követően útra kelt a mexikói határ mentén; egy idő múlva bátran (vagy inkább vakmerően?) átlépett a forradalmi hangulatban lévő országba. Utolsó levelét 1913. december 26-án adta fel Chihuahuából. Ezután nyomtalanul eltűnt. Azt, hogy mi történt vele, senki sem tudja. A legvalószínűbbnek azt tartják, hogy Pancho Villa forradalmi erőihez csatlakozott, és az ojinagai ütközetben halt meg 1914. január 11-én.
Comment on “„Semmi sem számít” – Ambrose Bierce”