Olvas(s)atok, néz(z)etek – Az elmúlás és a halálmotívumok megjelenése Dsida Jenő ifjúkori verseiben

a papiruszportal.hu archívumából

Szerző: Tóth Melinda

Fertőzött volt a haláltól, Dsida Jenő azonban nem tartozott azok közé, akik mindennél többre tartották a bort és az ópiumot, nem volt temperamentumos és lázadó, mint Petőfi vagy Ady, és sohasem vállalkozott prófétaszerepre, érzékenyen reagált viszont az élet apró örömeire. Betegsége, édesanyja által életben tartott szorongásérzése és a világháború borzalmai mind szerepet játszottak abban, hogy már ifjúkori alkotásaiban (15–21 évesen) feltűnően sokszor jelent meg nála a halál gondolata.

Dsida Jenő: Ártatlanság
A végítélet jött-e már el,
Pokolnak torka nyílt-e meg
s kijöttek abból ölni, dúlni
A túlvilági szellemek?
A fellegekből sűrű zápor
Zuhog le, mintha öntenék,
A szálfák nádként hajladoznak,
S villámot szórva dörg az ég.
De míg a fákat szél csavarja,
Az elrejtett bokor nyugodt,
s a kis madárka mit sem sejtve
Nyugodtan, mélyen alszik ott.
(1923)

Az én dalom kötetben összesen 31 vers szerepel, ezek közül 24 tartalmaz halálmotívumot. Azt tudnunk kell, hogy Dsida nem alakított ki önálló halálformákat: a halál nála főként a kereszténységből eredő képekben jelenik meg (Templomban, Húgomhoz), egyszer angyalként, másszor csontvázként, legtöbbször mégis elvont, megfoghatatlan formában. Gyakori nála az antropomorfizált ábrázolásmód. A versek más-más alakban jelenítik meg az elmúlást, de közös bennük, hogy egytől egyig a halál „ezer arcát” mutatják be (Dal a kis fehér kutyáról, Kétféle imádság, Az erdődi várnál, Élet, Robinson).

Több versben (pl. Estharangok) rejtett módon, utalásokkal jelenik meg az elmúlás. Az Édesanya nevenapjára utolsó soraiban a hosszú, boldog élet a kései halál szinonimájának tekinthető, ugyanakkor kissé nyilvánvalóbb a Juliska bánata vagy a Dal a kis fehér kutyáról által megjelenített kép, ahol az eltört baba (az ember szinonimája) és a kiskutya halála gyermeki szinten a pótolhatatlanságot fogalmazza meg.

Költőknél gyakori, hogy az elmúlás megjelenítéséhez a színes és haldokló évszakot, az őszt hívják segítségül. Irodalmunk bővelkedik őszmotívumokban, s ezt a képet több ifjúkori versében felhasználja Dsida is (Mese, Súgás az ősznek, Eredj, papír!, Az én dalom, őszi dal, Az én őszöm). Ugyanakkor az ifjúkori Dsida-versekben a halál gyakran egyfajta túlvilágképpel kapcsolódik össze, ezáltal egyre inkább a költői életmű alaptémájává válik a kereszténység és a transzcendencia. Láthatjuk a végítéletet (Ártatlanság), az „érzelmi gyilkosságot” (Húgomhoz), Jézus képét mint vallási szimbólumot (Templomban). A már korábban említett Estharangokban a fiú imádsággal fordul Istenhez, így a hangsúly inkább a vallásosságra helyezhető, kevésbé a túlvilági képzetre, az mégis megjelenik (hiszen ha Isten létezik, túlvilág is). Ugyanígy jelen van a vallásosság a Születésnapi köszöntő édesanyámnak soraiban.

Az ifjúkori halálmotívumokat vizsgálva sajátos csoportot alkotnak azok a versek, amelyekben a gyermekkor vége és az arra történő fájdalmas visszaemlékezés képe jelenik meg. Itt nem konkrét halálról, hanem az idő végzetes és visszafordíthatatlan működéséről van szó. Az egymást követő versekben (Játék, Vissza!, Csengő-bongó versike a mókuskáról és a Papírhajók) már ekkor megfigyelhető a költő vonzódása az élet parányi örömeihez, miközben még ezer szállal kötődik a gyermekkorhoz. A Gyöngyvirágban is az elmúlt gyermekkor egy-egy mozzanata jelenik meg: a születés örömkönnyekkel kísért pillanata, valamint a betegágy felett elsírt bánat. A könnycseppek olyanok, mint az eltűnő gyermekkor pillanatai, melyekben gyöngyvirággá válik az anyai szeretet.

S kik azok, akiket a halál elér ezekben a költeményekben? Néha olyan érzésünk támad, mintha a költő már ifjúkora óta várná, sőt kívánná a halált. Ezt az érzést más emberekre is kivetíti, ugyanakkor az érzés más élőlényekben, természeti képekben, tárgyakban is megmutatkozik, összekapcsolva ezáltal az embert a teremtett világgal.
Dsida nagysága abban rejlik, hogy rajta kívül senki nem tudta úgy megjeleníteni a halált – hol a természet, hol a vallás segítségével. Gondolataiban kezdettől fogva ott volt örök útitársa, akitől talán elválni sem szeretett volna soha. Költészetét ugyanakkor nem csupán az elvágyódás jellemezte: mint saját magában, úgy alkotásaiban is ott lakozott az egyensúly vágya: a jónak, a szépnek meglátása az elmúlás árnyéka mellett.

Dsida Jenő: Gyöngyvirág

• Édesanyámnak –
  Dsida JenőÖrömkönnyek – emlékbe vésünk! –
  amelyek megáldották
  a mi születésünk;
  patakzó éji könnyek,
  mik betegágyunk párnájára
  fájón ömöltek;
  patak szent, mély forrásából,
  mely áradt, zuhogott
  néha búcsúzáskor;
  lélek termékeny földje,
  anyai szeretet
  villogó gyöngye;
  ma bokrétában mosolyog:
  fehér virágú gyöngyvirág lett,
  mit könnyezőn megcsókolok.
  (1925)

Felhasznált irodalom
Dsida Jenő: Az én dalom. Szatmárnémeti, 2007. Ady Endre Társaság.
Végh Balázs Béla: Dsida Jenő gyermekversei a Cimborában. In Dsida Jenő: Az én dalom. Szatmárnémeti, 2007. Ady Endre Társaság.

*_Olvas(s)atok, néz(z)etek sorozatunkban Fűzfa Balázs (Nyugat-magyarországi Egyetem) tanítványai szerkesztett, rövidített dolgozataiból közlünk.