a papiruszportal.hu archívumából [2010]
Szerző: Lehotka Ildikó
Az opera műfaja volt talán az egyetlen, mely nem teljesedhetett ki Joseph Haydn művészetében. Annak ellenére tartják ezt így a zenetörténészek, hogy Haydn viszonylag fiatalon már komponált kísérőzenét A sánta ördög című komédiához, a mű elveszett. Az Eszterházyak szolgálatában sorra-rendre kellett újabb operákat írnia, a zeneszerző Porporánál töltött évei tehát nem voltak hiábavalóak. Haydnról úgy tartják, hogy operái nem olyan minőségűek, mint más műfajokban írtak, talán azért gondolják ezt, mert Mozart uralta a színpadot zseniális darabjaival.
A halászlányok (Il pescatrici), műfaját tekintve dramma giocoso Haydn egyik korai operája, a mester szerint az addigi egyik legjobb. Ha meghallgatjuk a háromfelvonásos művet, egyet kell értenünk Haydnnal, hiszen remek dallamokat, izgalmas együtteseket hallhatunk, a zenekari anyag nagyon jó. Sajnos, ez a kiváló mű a sikeres 1770-es eszterházai bemutató ellenére nem maradt a repertoár része, csak igen kevés Haydn-operát játszanak világszerte.
A librettót Goldoni írta, ahogy a korábbi operáét, A patikusét is. Carlo Goldoni szövegkönyve alapját F. G. Bertoni már írt egy nagy sikerű vígoperát, bár vannak változtatások, leginkább a recitativókat kurtították, áriákat hagytak ki, illetve pótolták a verseket. A librettó átdolgozásában nagy része lehetett a tenorista Friberthnek, talán azért is feltételezik, mert saját és felesége zenei anyagát változatlanul hagyta.
A halászlányok zenei anyaga nagyon változatos, hangfestő effektusok, pasztorális fúvós kíséretek, paraszttánczene-jellegű részek is találhatók, életvidám, buffó- és furoreáriák, illetve a mélységes bánatot kifejező recitativo és moll kavatina. Nem hiányoznak a mesteri váltások, a legizgalmasabb a harmadik felvonás kvartettje. Érdekes megfigyelni a később Mozartra jellemző dallamfordulatokat, a mannheimi stílus erőteljes jelenlétét. Érdekes módon sokszor az jutott eszembe, hogy egy-egy ária alatt a versenyművek kíséretét hallom.
A Hungaroton The Label of Discoveries sorozatában megjelent lemez megismerteti a hallgatót ezzel a nagyszerű művel, azonban az előadás nem áll arányosságban a darab erényeivel. Az énekesek közül még a legjobb is csak átlagosnak mondható (jóindulattal), a recitativókat mintha olvasnák az énekesek, semmi hangulatos nyelvtörő hadarás, vagy suttogás, az énekbeszéd gyorsítása-lassítása. Mintha akkor ismerkedtek volna a szöveggel, ott bogarászták volna a szavakat. Lesbina szerepét Ramuté Tumuliauskaité énekli, több-kevesebb művészi megoldással. Az opera legnehezebb áriája is az övé, a második felvonás Che vi par? kezdetű részlete rendkívül bravúros, hatalmas ugrásokkal – egyvonalas D után kétvonalas H-t kell énekelni, skálák is sorjáznak – tarkított, koncertáriának is beillik. Első felvonásbeli áriájában (kavatinájában), a mozartos Vogliao amar e vuo scherzaréban esetlegesek a leugrások, hamiskásak a dallamok, a nagy legatóknál ez igazán zavaró, lógnak a levegőben egyes motívumok. Nincs egy határozott íve az áriának. Nerinát Jolanta Ciurilaité énekli, a szép hang nem társul megfelelő kifejezőeszközökkel; a magas tartományban élesen szól, visít, a nagy ugrások nincsenek jól megfogva. Nála is uralkodik az esetlegesség, ami egy stúdiófelvételnél megengedhetetlen, élő előadásban (gyanítom, hogy a lemez koncertfelvétel) túl sok. Az eltűnt királykisasszony, Eurilda megszemélyesítője Laima Jonutyté, a talán legszebb áriát – mindenesetre a legmegindítóbbat – ő énekli. Alt hangja a középregiszterben szép, bár nem nagyon sötét, a mély hangok, már a kis H is, nem erőteljesek. Frisellióként Littay Gyulát halljuk, ő az, aki megbízhatóan tolmácsolja az áriákat, de igazi érzelmet nem vált ki a hallgatóból, bár a sötétes tenorhang kellemes. Helyenként erőltetettek a magas hangok például a Lesbina, ben trovata kezdetű duettben, ahol Lesbina is ugyanilyen problémákkal küzd. Burlotto szólamát Alexandr Agamirzow tolmácsolja, kínlódva a magas hangokkal, elkapkodva a lezárásokat. Első felvonásbeli áriája gyönyörű zenekari bevezetőt kapott, helyenként cikázó zenei anyaggal, a kürt elsőrendűen szól.
Vytautas Juozapaitis Lindoro szólamát kapta, a remek Sturm und Drang-os Varca il mar in sponda in sponda ária jól megoldott, de a mély hangok nem testesek, a vibrato túlságosan gyors, a kifejezőerő és a virtuozitás azonban segít elfeledni ezeket. Mastriccio szerepét Genedij Bergorulko énekli, első felvonásbeli buffóáriája tekintélyes hangon szól.
A Litván Opera Énekkara (karigazgató: Ceslovas Radziumas) szintén átlagos, a nyitó férfikar nem tiszta, a későbbiekben az egész kórusról ez derül ki. Az előadás motorja a zenekar, a Litván Opera Zenekara nagyon jól játszik Géczy Olga irányítása alatt. Nagyszerű hangszínek, hangulatábrázolások, tiszta, pontos vonósjáték, gyönyörű oboaszólók és fafúvós állások teszik igazán élvezetessé a felvételt. Géczy Olga a haydni gesztusokat, dallamokat tökéletesen ismeri, képes úgy elénk varázsolni a valószínűleg korabeli hangszereken játszó együttes élén, hogy meg sem fordul a fejünkben, hogy másképp is elő lehetne adni a művet.
Hungaroton, 2010