a papiruszportal.hu archívumából [2007]
Szerző: Szabó Katalin
Sokesztendőnyi készülődés után fölkerekedtünk, és megkerestük a Szepességben Podolint, azt a kis felvidéki várost, amelynek piarista algimnáziumában tanult 1888–1891-ben Krúdy Gyula. „Egy felvidéki kolostor növendéke voltam, és sokszor voltam csínyeim miatt bezárt diák, aki tintagaluskát ebédelt. (…) Egykor, nagyon régen, három esztendeig járt-kelt a századok porával belepett folyosókon egy ábrándozó fiú, és szentképek és lengyel hercegnők olajfestményei előtt hosszasan üldögélt” – írja a Határszéli Podolin boldog évei című írásában.
Az úton megbeszéltük egymással és magunkkal, hogy ne a krúdys „mesés múltat” keressük, hanem igyekezzünk elfogadni a valós jelent, és fedezzük fel a tegnap nyomaiban a mát. Ajánlatosabbnak tartottuk ezt annál is inkább, mert ellenkező esetben nagy csalódás ér, hiszen amit Krúdy „az emlékek és tűnődések fátylán át” jelenít meg, abba óhatatlanul belemosódik ifjú- (és felnőtt)korunk olvasmányélményei alapján a fantáziánkkal szőtt saját világ, és az semmiképpen nem lesz és nem lehet azonos azzal, ami majd elénk tárul.
Podolin azok közé a felvidéki városok közé tartozott, ahova a 18. század derekától kezdve szívesen küldték gyermekeiket a tehetősebb alföldi családok, hogy az ottani algimnáziumban „német szót” is tanuljanak. A történelmi Magyarország határán, a „gránicon” fekvő Szepességbe Árpád-házi királyaink már a 12. századtól kezdve szászokat telepítettek be. A cipszerek jómódú és öntudatos városainak életében döntő fordulatot hozott az 1412-es esztendő, amikor Zsigmond király, nem bírván másként előteremteni háborúi fedezetét, elzálogosított Lengyelországnak tizenhat szepességi várost, közöttük Podolint is. A terület csak 360 év után, Mária Terézia idején került vissza Magyarországhoz. A zálogba csapott városokban békésen megfért egymás mellett magyar, német, lengyel és szlovák.
Podolint évekkel később így írja le Krúdy: „Mert a házak Podolinban mind egyformák. Csupa keskeny, sovány, emeletes házak, amelyeknek néha az emeletéről az utcára lehet lépni. (…) Mintha még mindig középkori város volna. (…) A kis, girbegörbe utcák fordulóinál minduntalan vártam, hogy elibém toppan egy fegyvertől zörgő, középkori vitéz.” Az utcák íve, a házak jellege – eltekintve attól, amit az elmúlt száz esztendő azóta rárakott – talán nem sokat változott, ami elibénk toppant, az viszont már a jelen, és fájón ismerős: munkanélküli-segély kiosztására várakozó, csüggedt emberek gondterhelt csapata. Egyébként béke és csend honolt most is a kis hegyi városkában. A kőfalból, ami egykor körbeölelte, nem sok maradt meg, a déli bástya és a várfalmaradványok azonban némi fantáziával újra erőddé álmodhatók.
A piactértől nem messze megtaláltuk Riminszky úr „sárga házát”, igaz, pasztellrózsaszínre festve. A főtér közelében áll valahol az az épület is, ahol a kisdiák Krúdy lakott. Tábla nem hirdeti, így csak tippelni tudtunk, melyik lehet az. „Mert a házak Podolinban mind egyformák” – nagyot nem tévedhettünk. Körbejártuk a főteret, megcsodáltuk a reneszánsz harangtornyot és az ódon plébániatemplomot. Bemenni nem tudtunk, mert akárcsak nálunk, ott is csak szentmisék idején van nyitva.
A főtér közelében található a piarista templom és kolostor is. „Híres iskolák voltak ezek, sok derék magyar embert neveltek itt a németes környezetben. (…) Talán könnyebben tanult itt a diákember, talán édesebb volt a lecke, barátságosabb a tanár, elnézőbb a pedellus. (…) Annyi bizonyos, hogy amíg lehetett, tódult a magyar ifjúság ezekbe az ősi főiskolákba, líceumokba, gimnáziumokba”, írja később Krúdy az intézményről. A podolini algimnázium alapításáról, majd három évszázados működéséről Borián Tibor SP: A magyar piarista rendtartomány története című munkájából tudtuk, hogy a magyar piarista rendtartomány a Poprád völgyében fekvő Podolint tekintette bölcsőjének, bár 1642-ben, amikor megjelent ott az első piarista, a városka a hasonló sorsra jutott tizenöt másik szepességi várossal együtt Lengyelországhoz tartozott. Az alapító Lubomirski Szaniszló lengyel herceg volt, és a piaristák között sem lehetett akkor még magyar. A föld azonban magyar volt, és már az első podolini diákok között is akadt magyar anyanyelvű. A kollégium kezdetben a német rendtartományhoz tartozott, majd a lengyel rendtartomány megalakulásakor (1662) ehhez került, és csak 1782-ben lett Szepesbélával együtt jogilag a magyar rendtartomány háza. Az I. világháború után a trianoni békediktátum a magyar piarista rendtartományt is megfosztotta rendházainak jelentős részétől. A felvidéki házakat (Kisszeben, Léva, Nyitra, Podolin, Privigye, Rózsahegy, Selmecbánya, Szentgyörgy, Trencsén) a Csehszlovák Köztársasághoz csatolták. Miután lehetetlenné vált, hogy a piaristák magyar nyelven tanítsanak, illetve egyáltalán iskolát működtessenek, a piarista iskolák megszűntek.
Szomorúan vettük tudomásul, hogy az egykor nagy hírű intézmény minden ajtaja zárva van, pedig de szívesen megnéztük volna, ott van-e még a „bolthajtás alatt, a falon” az a régi kép aranyozott rámában, rajta „a pirosbor-arcszínű, torzonborz ember”, boglyas bajusszal, tömör, rozsdaszínű szakállal, karika szemekkel. Vajon kiknek a léptét vigyázza most a szent életű herceg, Lubomirski, amióta nem a diákok csízmái kopognak a folyosó kockakövein?
A választ már otthon, a rendház kutatójától, Michal Zamkovský úrtól tudtuk meg: „Az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződés értelmében a többiek mellett Szepességet, és vele együtt természetesen Podolint, is az első Csehszlovák Köztársaság területéhez csatolták, ami a rendház és iskola életére nézve is jelentős változásokkal járt együtt. A megalakuló új kormány nem tartotta fontosnak, hogy az értelmiség Szlovákiában, és még kevésbé az ország északi területein, egyházi iskolákban kapja meg képzését. A Podolini Piarista Gimnáziumot 1919. augusztus 30-án bezárták, az atyák pedig Magyarországra távoztak. A kolostorban egyedül a cipszer Szefesi Félix atya maradt, hogy mentse, ami még menthető. Nem sokkal később, november 16-án a hadsereg saját céljaira kisajátította az épületet, és ezzel a 277 éves piarista iskola gyakorlatilag befejezte tevékenységét. A kolostort 1922 augusztusában a moráviai redemptorista szerzetesrend vette át, és kisebb megszakításokkal 1950 elejéig működött benne. Ugyanezen év áprilisában a rendházat internáló táborrá alakították, és 1951 decemberéig ide internálták a szlovák szerzetes atyákat. Ezután már békésebb évek következtek, előbb négy éven át szakmunkásképzőnek adott otthont, aztán egy ideig egy női szerzetesrend kezelésébe került, majd újra iskola lett, míg végül a rendszerváltozás után, 1990-től visszakerült a redemptorista rend tulajdonába, amely missziós központján kívül két egyházi iskolát és egy gyermekotthont működtet benne.”
