a papiruszportal.hu archívumából [2005]
Szerző: Terminátor
Koncertkörútja vége felé hozzánk is ellátogatott a Rammstein és előzenekara, az Apocalyptica. A német metálbanda járt már egyszer a Szigeten, s rajongói alig várták, hogy újra élőben élvezhessék a különleges – itt nem közhely – hang-, fény- és pirotechnikai show-t. A két együttes nagyon jól kiegészítette egymást, a csellóbrigád gondoskodott a megfelelő hőfokról, az általunk nemrég bemutatott Rammstein pedig rátett egy lapáttal.
Magyarországon immár hagyomány, hogy egy sport- vagy kulturális objektum fölépítése politikai kérdés, így volt ez a kavics vagy ufó becenevű Papp László Budapest Sportaréna esetében is (21. századi nyelvtörő). Néhány éve első rangos eseményként nagyon szoros határidő mellett kellett egy sportversenyt megrendezni az arénában, s a szkeptikus hangok hamar elhaltak, nagyon jó rendezés mellett zajlott le a divízió I-es jégkorong-világbajnokság. Azóta főként a popdívák szerepeltek a koncertdobogón, illetve Liza Minnelli is majdnem a tiszteletét tette. De igazi zenei csemegének is otthont adott az aréna, járt itt Peter Gabriel, az REM, s fergeteges koncertet adott a sokadik megújulását élő Deep Purple.
A beléptetés kissé zordra sikeredett, a hangosbemondó megfenyegetett, ha tiltott tárgy, alkohol, kamera, fényképezőgép stb. lesz nálunk, kitoloncolnak, s a jegy árát nem térítik vissza. Ez ügyben érdemes lenne kikérni Péterfalvi Attila véleményét. Bár fényképezőgépet nem vittünk, hiszen sejthető volt, hogy a megvilágítás nem alkalmas még egy félprofesszionális fotómasina kattogtatásához sem, azért motoszkált bennünk: a nem kevés pénzt kiadó közönség miért nem vihet haza egy-két fénymaszatos, homályos emléket a koncertről? Ki, kinek az érdekeit védi? Szerzői jogot már lassan a retinánkra is fizetünk. Mindenesetre a szokásos intim tapogatás nem maradt el.
Magyar színpadon kissé szokatlanul pontosan kezdődött a műsor. Megasztárok jöttek, de Görög Zita nélkül: az Apocalyptica dübörgött a színpadra. A hazánkban is méltán népszerű csellóbrigád háromnegyed órás ráhangoló mozgásra késztette a közönséget, S. N. is elégedetten csettintett volna a bemelegítésre.
A szünetben a büfében (400 a sör, 550 a Jäger, 140 a pogácsa) azon tanakodtunk, hogy elég lesz-e a színpad a nagy felhajtást csapó német zenekarnak. Negyed tízig kellett várni a válaszra, amikor is a Rammstein kimasírozott a dobogóra. Futurisztikus, kétszintes koncertteret alakítottak, emelőszerkezetekkel, s az egyik dob alatti ki-be járóval. Nem csalatkoztunk, a zúzós, nyers metál és a ropogós német szöveg mellett nem sokáig kellett várni az első robbanásra. Az első sorokban állók mindenesetre a zenei élmény mellé kéretlenül kéthetes szoláriumbérletet is kaptak. Megérdemelték, hiszen Magyarországon nem kis bátorság kell a pirotechnikai bemutatókat az első sorból nézni (hajó nem volt). A fel-felcsapó lángcsóvák hőhullámai száz méterre is elértek, mi lehetett elöl?! A pirománia tökéletesen működött, a Rammstein tuti anyaggal dolgozott (Belső-Kína?). Nem volt megállás, a zenén kívül is mindig történt valami a színpadon. Az együttes maximálisan kihasználta a színpad adta lehetőségeket. Az énekes szokásos show-ja mellett (késélezés, nyilas-repülős tűzijáték stb.) a szintetizátoros forrónadrágban – megértjük, meleg lehetett – bűvölte, simogatta, püfölte, erőszakolta, törte a hangszerét, s néha idétlen mozgással szórakoztatta a közönséget. Egymás után dördültek föl a jól ismert és az új lemez nótái vegyesen. Az új szerzemények szokatlanságát ellensúlyozván rendszeresen beiktatták az előadásba a régi jól ismerteket: Links 2, 3, 4, Mein Herz brennt, Du hast, Ich will, Engel… reflektorok, lézerfények villództak, tűznyelvek nyaldosták a zenészeket, bombák hullottak, az egyik el is szabadult s a nézők felé rohant, hogy fejünk fölött hangos durranással felrobbanjon. Előkerültek a szájra erősített lángszórók is (Tripla X), az Amerika című szám alatt pedig piros-fehér-kék(nek tűnő) konfetti borította be a nézőteret. Tömény füstszag, srapnelszerű lövések, dübörgés, egy pillanatnyi kihagyás nélkül – Kurázsi mamát ilyen környezetbe képzelem.
Egy és negyed óra után felhangzott a Danke schön!, szerencsére ez csak éberségi próba volt, s egy alapos ráadással hálálták meg a közönség szeretetét. Felhangzott a Ramstein, s egy ember tényleg égett. A következő ráadásban a felső szinten feltűntek apokaliptikus barátaink, s egy közös nótát is lepörgettek. Utolsó dobásként behozták a szokásos gumicsónakot, s a basszgitáros, Oliver Riedel tett egy kört a nézők keze jóvoltából a közönség soraiban.
A borsos jegyárak (6900–8900) mellett ma már alig lehet telt házas koncertet rendezni egy arénányi csarnokban, de aki február 27-én ellátogatott a Rammstein és az Apocalyptica koncertjére, nem bánta meg. Megdolgoztak a pénzükért, fergeteges bulit csaptak, s a közönség olyan show-elemeket élvezhetett, melyek ritkán láthatók magyar koncertdobogókon. Amiért a zene mellett még elismerés illeti a programot, az a koreográfia. Mindennek megvolt a helye, az ideje, a német precizitás tökéletesen érvényesült. Nem mindennapi koncert volt: meine Herren, gratuliere!
