a papiruszportal.hu archívumából [2008]
Szerző: szabói
Radu Lupu ismét a Budapesti Fesztiválzenekar vendége volt három koncert erejéig, amelyen Beethoven IV., G-dúr (Op. 58.) zongoraversenyét játszotta, a március 29-i koncertet hallottam. A csodálatos versenymű után egy másik, nagyszabású darab hangzott el, Bruckner egyik legkedveltebb szimfóniája, a VII., A-dúr. A két mű fényévnyire van egymástól, az egyik a klasszika stílusában íródott, némi előremutatással a romantika felé, míg a majd 70 perces szimfónia a romantikus bilincsektől akar megszabadulni, de a forma hagyományos maradt. Mi köti össze a látszólag ellentétes, különböző műfajú művet?
A túlcsorduló érzelem. Míg a zongoraversenyben szűk keretek közt lehet csak kibontani (stiláris elemek, rendkívül kötött forma) a dallamot, a szimfónia remek lehetőséget ad az ötletek megvalósítására, sorakoztatására, a transzformálásra, az egyedi jegyek (kvint, kvart, a Bruckner-ritmus rendkívül jellegzetes, soha el nem maradó használata), a hangszerelési megoldások (Wagner-tubák, emlékezésként a hőn szeretett példaképre) tárházára.
Beethoven G-dúr zongoraversenye a bemutatón a szerző szólójával hangzott el. A szerző a maga „képére és hasonlatosságára” formálta a művet, a személyes érzelmeket kihallhatjuk a tételekből. Beethoven nem lenne Beethoven, ha ebben a művében sem térne el a hagyományoktól. A nyitó ütemeket a zongora játssza, majd a zenekar veszi át a merengő dallamot, a zenekari témabemutatások helyett. A második tétel vége felé hallható recitativoszerű zenei anyag is egyedülálló a klasszikus stílusban. Csupa újdonság, váratlan fordulat szerepel a zongoraversenyben, ami Radu Lupu és a Fesztiválzenekar előadásában a lehető legmélyebb rétegig megmutatkozott. Radu Lupu, a nagyszerű román zongoraművész és zeneszerző szinte végig hátradőlve, de elmélyedve játszotta a versenyművet, olyannyira a zenében élt, hogy a zenekart, szólókat is beintette. Az együttes felé fordult, jelezve, hogy közösen alkotják újra a művet. Játékára a rendkívül plasztikus hangzás jellemző, a forte csak a legindokoltabb esetben szerepel nála. Előadásában talán a lassú tétel szólt a legszebben: a zenekar sürgető dallamára lágyan válaszol, de sohasem azonos töltéssel, a zenekar és a szóló egymásra találását, majd eltávolodását képzeletbeli vonalzóval lehetett volna megrajzolni. Zongorajátéka a melankolikus, esdeklő hangzást gyönyörűen fejezte ki, elhittük, hogy Hadészt majdnem megindította játéka (a kortársak Orfeusz könyörgését és alvilági útját sejtették programként). A versenymű minden pillanata koncentrált volt, minden dinamikai, ritmikai, dallamív a zenei anyagra felelt. Ritkán hallható ennyire magával ragadó tolmácsolás, öröm volt Radu Luput hallani.
Bruckner VII. szimfóniája komoly sikert aratott az 1884-es bemutatón, azóta is folytatja diadalmenetét Fischer Iván és a BFZa IV., és a IX. mellett. A Fesztiválzenekar Fischer Iván vezényletével úgy tudta tolmácsolni a művet, hogy a Bruckner zenéjét nem kedvelők is találtak a műben szépséget. Az első tétel főtémája a zeneszerző állítása szerint álmában ötlött fel benne. A hosszú mű másik különlegessége a Wagner halálára való emlékezés a lassú tételben, Wagner-tubákkal. A szimfóniában szereplő sokszínűséget aprólékosan kiemelte, más-más karakterrel játszotta a zenekar. Hatalmas tömbök szakadtak ránk, a hangulatok ébredése, kialvása, ezek körforgása tette emlékezetessé a koncertet. A mű elején a kürtök szinte éteri pianója egyszerre szólalt meg, mintha egyetlen hangszer játszott volna. A vonóskar tisztán, pontosan játszott, énekelt, menetelt. A dinamikai ívek teret adtak az egyéni elképzelésnek, Fischer Iván – ahogy a többi nagyromantikus mű vezénylésekor – azt a pluszt hozta ki a zenéből, ami túlmutat a hangok lejátszásán. Ami miatt szeretjük a zenét.
Radu Lupu (1945. november 30. – 2022. április 17.)
román zongoraművész, korának egyik legnagyobb zongoristájaként ismerték. 6 évesen kezdett zongorázni. 1966 és 1969 között megnyerte a világ három legrangosabb zongoraversenyét: a Van Cliburn Nemzetközi Zongoraversenyt (1966), a George Enescu Nemzetközi Zongoraversenyt (1967), valamint a Leedsi Nemzetközi Pianoforte Versenyt (1969). Ezek indították el nemzetközi karrierjét. Fellépett az összes jelentős zenekarral, valamint a világ összes jelentős fesztiválján. Háromszor jelölték Grammy-díjra , 1996-ban Schubert-zongoraszonátkat tartalmazó albumért meg is nyerte. 2016-ban a Brit Birodalom Rendjének (CBE) parancsnokává nevezték ki zenei teljesítményéért. 2019-ben vonult vissza.
