a papiruszportal.hu archívumából [2013]
Szerző: szabói
A Nemzeti Filharmonikusok és a Művészetek Palotája közös produkciójaként szólalt meg Giuseppe Verdi A kalóz című operája április 25-én a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. A művet először hallhattuk Magyarországon, bár a szerző 1848-ban fejezte be 13. operáját, a bemutató is ebben az évben volt Triesztben. A műnek nem volt sikere, kevés előadást élt meg, feledésbe merült. Érdekes, hogy csak 1971-ben játszották újra a darabot Velencében, több mint száz év után.
Talán az ismertebb operák szorították ki az Il corsarót, talán nem is gondoltak arra, hogy Verdi életművét érdemes lenne bemutatni, pedig az opera érdekes, bár még nem a kiforrott drámai érzékkel telített. A Verdi-év kapcsán azonban itt volt az alkalom, hogy több (nálunk is) ismeretlen Verdi-mű színpadra kerülhessen, legyen szcenírozott az előadás, vagy csak koncertszerűen szólaljon meg.
A mű librettóját Francesco Maria Piave készítette, több Verdi-opera szövegírója, Byron The Corsair című elbeszélő költeménye alapján, a zeneszerző is az angol költő hatása alá került. A szövegválasztásban szerepet játszott, hogy londoni felkérésre kezdte el írni Verdi a művet, de nem készült el időben, helyette A haramiák került színre. A szerelmi-hatalmi történet a romantika jellemzőit sorakoztatja fel; a főszereplő vagy Gulnara „foglalkozása”, ez utóbbi rabszolganő, a visszautasított szerelem, a keleti helyszín, a kalóztanya, álruha, a megmentés, a pasa leszúrása, vagy éppen Medora, Corrado szerelmének méregivása mind ízig-vérig romantikus vonás. A XIX. században játszódó cselekmény nem szerteágazó, Corrado, a kalózvezér (sorsa tette azzá) újabb támadást tervez, ezúttal Seid pasa ellen. Medora egyre várja szerelmét, Corradót, aki nem fedte fel kilétét. A szerelmes nő nem érzi magát biztonságban, s mikor Corrado megérkezik és elbúcsúzik, balsejtelmek gyötrik.
A II. felvonás Seid pasa háremében kezdődik, Gulnara, a férfi kedvenc rabszolganője gyűlöli a pasát, hiába kap meg mindent. A palota dísztermében lakomáznak, mikor egy dervist kísérnek oda, aki menedéket kér. Nem tudja elmondani, ki és hol tartotta fogva, csak véletlenül tudott kiszabadulni. A kalózok felgyújtják a török hajókat, a hárem is a lángok martaléka lesz, Corrado és társai kimentik a háremhölgyeket, így a törökök vissza tudták verni a támadást. Seid pasa fogságába esik számos kalóz, Corrado is, nem vitás, hogy halál vár rá. Gulnara beleszeret a kalózvezérbe és kegyelmet kér számára, de nem kap. A kalóz a börtönben várja a megkínzatást és a halált, Seid biztos benne, hogy szemet vetett kedvenc háremhölgyére. Gulnara megöli a pasát, és megszökteti Corradót. Medora hiába várja szerelmét, ezért méreghez nyúl. Megérkezik Gulnara és Corrado, de már késő; Medora még meghallgatja Corrado kalandos történetét, megköszöni a háremhölgy segítségét, és meghal. A kalózvezér egy sziklaszirtről a tengerbe ugrik.
A történet vadregényes, a zene is figyelemreméltó. Verdi a Nabucco, az Ernani és a Macbeth után, de még a Rigoletto előtt írta A kalózt. Bőven felcsillan benne dallamosságra való törekvése, az áriák nagy része még strofikus, Gulnara szólama pedig nem igazán kényelmes, különösen a koloratúrás részeknél. Kellemes, viszonylag jól énekelhető, dallamos áriákat, cabalettákat, egy rövid, de annál hatásosabb strettát hallhat az ember (ez utóbbit Seid szólamában), sokszor egy-egy későbbi áriát vetítve elő.
Nagyon izgalmas a nyitány is, Verdi remekül ért a természetfestéshez, bombasztikus az ágyúdörgés. A törökös kolorit csak minimálisan jelenik meg, a piccolók, triangulum által, a zenei anyag csupán nyomokban stilizált. Leginkább Rossini hatását érzem ezekben a szakaszokban és a helyenkénti könnyed hangzásban, a virtuóz áriáknál azonban a grand opérák fuvallatát. A drámai erő e műben nem olyan, mint a későbbiekben, de ez akár az Ernaniban vagy a Nabuccóban már tapasztalható. Kissé szaggatott, nincs meg az a nagy ív, amit a Verdi-operák ismeretében elvár a hallgató. A szereplőkre osztott áriák száma is különös, Medora hármat kapott, Gulnara jóval többet és nyaktörőbbeket, nem is tudom, melyik szerep a hálásabb, a nehéz, sok énekelnivalót halmozó, vagy az érzelmes dallamokat kapó tragikus sorsú nőé. A főszereplő és Seid áriái érzésem szerint sokkal jobban tükrözik Verdi drámai vénáját, mindkét férfi zenei anyaga remek. A kórustablók is nagyszerűek, mind a férfi-, mind a női kar önálló számot kapott. A hangszerelés is tartogat meglepetést, a cimbasso (corno di basso) nevű hangszer hangját az előzetes hírrel ellentétben nem hallhattuk, nem is láttuk, pedig nem ok nélkül szoktak a zeneszerzők a partitúrába illeszteni egy-egy egyedi instrumentumot.
A főszerepet Luciano Ganci énekelte, remekül, hangja dús, kicsit sötét, de ragyog, a magasságokat könnyedén, természetesen vette. Rendkívül jól érzékeltette a kalóz vadságát, ám gyengéd mivoltát is, zeneileg sem találhatunk kifogást éneklésében. A fiatal énekes számos versenyen szerepelt eredményesen, reméljük, többször szerepel majd nálunk.
Marcio Giossi Seid szerepében szintén remek volt, talán még kifejezőbben formálta szólamát, mint Ganci, bár hangja nem annyira kiegyenlített. Tökéletesen kifejezte a bosszúszomjas, máskor szerelemféltő férfi érzéseit, zenei palettájának ezer színét mutatta meg.
Borsos Edith Gulnarája nagyon jó volt, érzékeny-érzéki, ha kell, határozott. Hangja nagyon szép, egyetlen kifogásként említem, hogy koloratúrái nem minden esetben voltak tökéletesek, néha lehetett érezni, hogy az összpontosítás a kifejezés rovására megy (Abigail szerepe hasonlóan szopránellenes). Mindenesetre sokkal meggyőzőbb, és sokkal kifejezőbb volt, mint a néhány nappal ezelőtt elhangzott Beethoven IX. szimfóniája szólistájaként.
Fodor Beatrix ezen az estén fáradtnak tűnt, a lírai megoldásokat most szűkebben mérve élvezhettük. Hangszíne csodálatos, de az előadáson kissé kiegyenlítetlennek hallottam. A szerep Fodor Beatrix hangjára és, megkockáztatom, egyéniségére illik, de nem egyszerű nagy drámai szerepek után, szinte naponta más karakter bőrébe bújni, aurájába helyezkedni.
A legnagyobb dicsérettel lehet csak szólni a kisebb szerepek megformálóiról, a Nemzeti Énekkar tagjairól.
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar hihetetlen szép hangzással játszott, pontosan, pazar hangszínekkel. Nagyon jó operazenekarok vannak, de az ilyen formátumú játék igencsak ritka, s bár az együttes többször szerepel operákban, az ember mindig meglepődik a Nemzeti Filharmonikusok hangzásán, kifejezőerején, stílusérzékén.
Carlo Montanaro nem először vezényli a zenekart és az énekkart, magam Puccinitől A nyugat lányát és 2010-ben Verdi Requiemjét hallottam irányításával, utóbbi koncert nem győzött meg kimagasló zenei vénájáról. Ez alkalommal nagy mozdulatokkal dirigált, a közönségnek is, színpadiasan, ebbe néhány rossz beintés is beletartozott, valamint a karok hátralendítése. Kíváncsi vagyok, egy – stílusismeret tekintetében is – kevésbé jó együttes hogyan szólalna meg keze alatt.
A kalóz újabb felfedezés, érdemes lenne egy másik intézmény műsorán tartani.
2013. április 25., Művészetek Palotája – magyarországi bemutató
